Napraforgó

 

 

 

Előttem forog borongó alkonyok

halvány fénypászmás hajnalok

pazarló nappalok

ragyogásában

látom

karnyújtásnyira mint egy napszirmos álom

zöld mezők

sárgult fakó tarlók

talpamat bökő tüskék
emléke
sajog

szelídítő kései varázslat

napraforgó táblák

völgybe alászállnak

dombokra kapaszkodnak fel

végig
egészen a felhőpamacsos puhán kékes égig

fészkek

lágy barnás magvak simulva összeérnek

s

a

szirmok

sárga lángok

felgyújtják bennem az egész világot

minden

él

minden

lobog

hajamba kap a szél

karomon

dobogó

borzongató hűs cseppek
csöndet követelnek

bennem arcod újra éled

dúsan megrakott tányérok fényében

hajlok feléd

hazug a kép

méregzöld karcos levelek

sértik fel mohón táruló tenyerem
érintésedre
éhes ujjaim hegyét.

 

(Nővéremmel sok-sok évvel ezelőtt Kapolcsra mentünk július közepe tájt, s az utat napraforgó tábla szegélyezte...

Minden napraforgó táblában visszaköszön ez az emlék, s az ahogy szerettük egymást....)