Van az úgy...

Van az úgy, hogy foglalkoztat valami a gyerekek körül adódó aprócseprő, vagy néha nagyobb gondok kapcsán, s valahogy nem tudok rájönni a jó megoldásra.
Aztán eljövend a találkozás és a mese ideje.

Tegnap randizni küldtem a szülőket és mi mentünk a gyerekekért.
Az "Anya hol van?" kérdést meg sem várva súgtam nekik a titkosat.
- Anya randizik Apával!
De mi az a randi?
- Buli - adta meg magának a választ az óvodából kijövet az én kis habcsók terroristám, meg is öleltem nyomban, szívem mélyén hálával, hogy mosollyal arcán ült mellettem, s nem volt semmi nyafi.
A sulisoknak is elárultuk a titkot, hogy anya randizik.
- Mi az a randi Mama????-kérdezték ők is.
Anya meg Apa kettesben lesznek, beszélgetnek, kávéznak, megpuszilják egymást, pihennek kicsit.

Mondanom sem kell, hogy hamar napirendre tértek a dolog fölött, pláne amikor kértem, hogy találják ki mi van a kosárkámban.
- Most én vagyok Piroska, s nem a nagymamának, hanem nektek hoztam finomságokat, négyet, találjátok ki.
- Pacsi - kiáltották azonnal, s némi megrökönyödéssel hallgatták, amikor elmondtam, hogy kivételesen Zsömle kutya kapott palacsintatortát!
Így a találgatás helyett hazaérve szépen kipakoltunk, s már ott is sorjázott a konyhapulton a sok finomság.
Kompót- harsant a lányok kívánsága, s míg a jó melegből figyelték ügyes focista tesójuk udvari tekergését be is kanalazták.
- Húslevest is kérek, sok-sok tésztával, de a tiédből, mert az puhább - mondta Rózsabimbóm, és gyorsan eltüntette a hússal, sárgarépával és sokkkk tésztával teli tálkából a levest. Persze közben már ott voltak a kreás cuccok az asztalon, a szokott rendetlenségben. Meglepetésemre képes voltam rábeszélni, hogy tegyen abroszt, hogy a ragasztótól, s egyebektől ne legyen minden maszatos.
Aztán kimentek a hidegbe a lányok is, magamat zokni párosítással szórakoztattam, s míg hajtogattam a tiszta ruhákat kicsit aggódtam a szél miatt.
Sötétedéskor beballagtak, ízlett a stangli, a túrótorta, hamarosan a kanapéra kucorodtunk.
Mese!

De mi legyen az új jövevény neve?
Már egy hete új szereplő bukkant fel a mesében, akinek sehogy sem sikerült nevet adni, picike kis krampusz Mikulás nagy birodalmában.
Mert a mi meséink főszereplői a krampuszok, no meg a Mikulás. Olykor megjelennek a történetben a manók is, akik mondhatni nincsenek túl jó barátságban a rendetlen krampuszokkal.

- Mikulás leveleit olvassa - így kezdődik a történet...
Levelek, melyek nem egyszer teljesíthetetlen kívánságokat tartalmaznak.
Harminc Barbi baba, repülőgép leszállópálya, és még sorolhatnám a telhetetlen gyerekek leveleit.
Új zokni, a kiszakadt helyett, gyógyszer a betegnek, öröm és bánat is megjelennek a sorok között.
Gyűlnek a felolvasott, kupacokba rakott levelek, s az én kis okos hármasom eldönti melyik hová kerüljön - teljesíthető, vagy teljesíthetetlen a kérés. Vidám, szomorú, követelődző, irigy, szerény...
Sőt!
Ezt én írtam, ezt meg én!- mondják, ha valamelyik levél rájuk hajazik.
Így aztán minden kisebb, nagyobb kívánság, minden gond, minden magunkban cipelt pakk kibontásra kerül a levelekkel egyetemben! Magukra ismerve a karikírozott levélírók egyikében, másikában.
No, de most jön a bonyodalom, mert a Mikulás megmakacsolja magát - elege van a lehetetlen kívánságokból, inkább Thai földre utazna decemberben, hogy kipihenje a sok-sok évnyi kívánságteljesítés fáradalmait!
Csakhogy a kis - eddig névtelen- krampusz képében megszólal a lelkiismerete..., s a kis gonoszkodó, nagyszájú, de jószívű, arasznyi jószág (ha a krampuszokat annak lehet egyáltalán nevezni) jobb belátásra bírja a nagyszakállút...

Mi az a lelkiismeret?
Mik azok a hangok, amik olykor megszólalnak bennünk, amikor valami olyat teszünk...???
Mit kívántunk?
Mi teljesült?
Mire vége a mesének, s minden kibogozódik éppen eljött a vacsora ideje...
Elnyúlok az ágyon, bezsebelem a pusziimat, s boldogan tűröm, hogy az unokák ezúttal engem kényeztessenek...