LIGETSZÉPE - S AZ ÉLET SZÉPSÉGE

 

Csak egyetlen egy virított tegnap reggel, a többi bimbó zárva.

 

 

 

 

„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint”

(Filippibeliekhez írt levél 4.19. 

Ma reggel, vagy inkább hajnalban erre a bibliai igére nyílt ki a szemem. Világosodik, még felhős az ég és végre friss zöldek a színek, a több napos eső megtette a magáét, a kert kimosakodott, s a mindenfelé elszaporodott ligetszépe ismét rogyásig tele halványsárga virággal.

Különlegesek.

Este kilenc óra körül pattannak ki a bibék a szirmok közül, egymás után, s reggelre kelve vége is rövidke életüknek. A rovarok, lepkék lesben állnak, s míg ez a 12 órás káprázat tart kiélvezik azt, gyűjtenek, donganak, vagy éppen csak megpihennek.

Tizenkét - tizenhárom óra. Ennyi adatik. Az első bokor jó néhány éve került ide, Nagykörűn vásároltam, egy csodálatosan gazdag portáról, különlegesnél, különlegesen közt vezető ösvényen ámulattal figyeltem fel a növényvilág, számomra eleddig ismeretlen egyedeire. Hoztam onnan egyebet is, itt egy csoport metélő fokhagyma, ott ruta, amott menta, s ez a különösen magasra növő lenge szépség immár szanaszét, ha jól számolom 8-9 tő van belőle. Bizonytalanságom oka, hogy a napokban találtam egy új picikét, s nem tudom túlélte e a vad forróságát, vagy a napokig ömlő esőt.

 

Kedves vendégek este ezek a virágok, lesben állva, pontosabban ülve várom az első moccanást, elpilledve a napi ténykedéstől és a hőségtől, az alkonyi enyhületben megpihenve. 

Ha időm engedi napközben a hervadt elődöket leszedegetem.  Az éledés és elmúlás, vagy  az elmúlás és éledés körforgása ez? Meg a kísérletezésé, vajon ha este bővebben öntözöm mi lesz a következmény? Korábbi kipattanásra késztethetem? Tegnap reggel lettem rá figyelmes, hogy a hűvösebb időt nem kedvelik, a bomlásra kész bimbók töredéke nyitotta ki kelyhét, itt-ott volt csak egy-két virág, most pedig, hogy az este már nem volt oly hideg és szeles tömve vannak a magasba nyúló növények sárga virágokkal. 

Csoda. 

A természeté.

Ahogy a szívé is az.

Mert valahogy e különös természetű növényről az emberi szív, lélek jut eszembe.

Ahogy élünk, ahogy elfogadjuk az alkonyi fények, a sötétedés előtti pillanatok enyhe simítását. Ringatunk, dajkálunk, s szeretünk. S egyszer csak hűvösebbre, hidegre, fagyosra vált az esti szellő, elmarad a feltöltődés és a lemenő nap cirógatása és valami, ami eddig természetes volt megszakad.

A gyógyító kitárulkozás, a várakozásért cserébe kapott gyönyörűség. 

Fájdalmas űr marad - s bánat, csalódottság, ahogy a virágpompa helyett üresen árválkodik, vacog...

Elmúlás ez is... veszteség.

Mert másra vágyunk - jóra! 

Valami teremtésileg tökéletes csoda dologra.

Csak mi emberek vagyunk tökéletlenek, kábán behúzódva saját létketrecünkbe?

Vagy jobban kellene támaszkodnunk a mindent betöltő, gondoskodó, teremtő erőre, s nem a magunk gyenge, gyarló módján összevissza kuszálni, örömök nélkül pazarolni az egyszer megadatott életet?! Korán van még, lenge szellő ringatja a növényeket, ha csendesül megérkeznek a lepkék, rovarok, s kilenc óra körül bezárulnak a kelyhek.

Mert vége. De addig, addig édes az élet.

Az "őspéldány".