Hömpölyög....

 

 

Hajnal van, szokásos korai ébredésemet a teremtő kegyelme ma megtoldotta egy órával, hála érte. Hosszú nap volt tegnap a létezés ünneplése - életédesítés legkisebb unokámmal, ma a távozás fájdalma lesz része a következő óráknak. Sötét van még, indulásig kis idő jut szemlézésre. Először a blogok, emlékek, fotók, zenék, utóbb a vasárnap félbemaradt érzékenyítős vita kommentjeire vetem szemem. És máris vidáman kezdődik a nap!

Aszongya hogy: "Mi szeretjük a másságot!"

Kacagok, de közben pironkodok is.

Eszembe jutnak a másságot nehezen viselő eseteim. Zsák számra szórhatnám szanaszét morzsáit. Mert - nem szeretem a hazugot, a hülyét, a képmutatót, a csalót, sem a semmirekellőt. Pedig, ahogy az ige mondja - szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.

Mennyi mindent megúsztam volna, ha szeretem, de legalábbis elfogadom a... -hű, de hosszú a sor- az elvzsonglőröket, hiszékenység vámszedőit, s mind a többit, akik az éppen aktuális áramlatnak voltak követői. A bőrszín, származás nem számít, nekem valami más fontos, valami, ami jártamban-keltemben útba igazít.

Fenébe az ízlésemmel. Elavultam.

Nekem még Anyám és Apám mutatott példát. Apámra különösen sokat gondolok a napokban - október 23-a közeledik. Visszazsugorodok a múltba, három éves, barna varkocsos kislány vagyok. Terjed az izgalom. Anyám a városból tér haza és elmondja hogy az emberek lerántották a lovasszobrot, s ő megkérdezte - muszáj ezt tenniük? Dühödten fordultak felé, így megszaporázta lépteit, hogy három gyermekéhez épségben hazajusson. Kenyeret szorított mellkasához. Nehéz napok jöttek, a következő emlék, ami elém tolul, s szívembe szúr - A konyhában állunk, anyám ölében vagyok - JÖNNEK! mondják, s a közeli Debreceni utca sárga kövein dübörögnek végig a tankok.

Jönnek... feldereng a félelem. A Debreceni utca választ el nagyszüleimtől... Nekem ez a jönnek az elszakítás érzését jelentette akkor és mèg sokáig.

Hosszú és nyomorúságos évek. Fekete autó, házkutatás, letartóztatás - az érzés, ahogy apám pizsamáját ölelem, melynek apa illata van! Apám beteg hátát egy pince mélyén priccs egyengeti. Utóbb tárgyalás - piroskás kabát, bordó svájci sapka - anyám a tárgyalásra magával vitt. Apám holt szürke arca, körülötte félelmet keltő bácsik.

Majd elkezdődtek, mit elkezdődtek folytatódtak sovány éveink - apám két társát halára ítélik. Mi megússzuk ugyan - 3 év felfüggesztés, s utána még15 évnyi kuss (közügyektől eltíltás) otthonunkból a hatalom kiakolbólít, s mi megkezdjük több évtizedes vándorlásaink. Oda a szép nyíregyházi kis világom, rokonok, barátok ölelő szeretete. Oda az alap, egyetlen dolog marad a hit. Apám és anyám imádkozik. Kínlódva tűrjük az őrült világ ránk nehezedő terheit. Robog a ponyvás teherautó és a mi megyünk, csak megyünk. Első megálló egy faluszéli malom épülete, ahol olyan hideg van, hogy a konyhai lavórba belefagy a mosdóvíz. Faluszéli dagonyák világa, gumicsizmám beleragadt a sárba... Majd egyre-másra kötözködni kényszerülünk, itt is, odahagyva valakit, aki fontos nekünk.

Gyermek vagyok egy hatalmas gonosz világ egyetlen cseppje, gyakran képzelem, hogy nem vár otthon senki, hogy nem szeretnek, hogy... évtizedekkel később is előfordult zsúfolt helyeken, azt érzem elvesztem... de nem kiabálok, hogy segíts!!!

Szüleim terhe nő, az önkény nem nyugszik. Hatodik, immár végleges lakhelyünkre kell elköltöznünk. Mert apám bibliát adott egy asszonynak, aki gondok közt vergődik, mert nem tűri, hogy a gazdaság igazgatója a pártbizottságra fél disznót, pálinkát, s egyebet a közösből elhordjon.

Látom anyámat, négy gyerekkel küszködni. Kenyeret dagaszt, állatokat tart, feje fáj, de közben mindenkinek segít.

Nehéz az indulás elhagyni kamaszkorom barátait, lelki vezetőm, s a közösség tagjait. Minden odavész. Minden. A faluszéli kiserdő, a tó, amibe majdnem sikerült belefulladnom, a közeli domb csúcsán magasodó két hatalmas jegenye is búcsút int. 1970-et írunk, sírva szorítom magamhoz az elvesztett éden szépséges emlékeit. Állok egy utca sarkán és nem tudom. hogy az út merre és hová visz.

És nem szeretek mindenkit. Nem szeretem a gyávákat, a hitelteleneket, a hatalom farvizein lubickolók nekem mindannyian senkik.

Templomból hazafelé az első fizetésemből vett méregdrága ruhában összeszedek az utcán egy részeg cigány asszonyt és eltámogatom egészen a Savanyú rétig.... és a soha nem tapasztalt nyomor kinyit számomra valamit. Nem is sejtem, hogy majd, valamikor dolgom lesz velük. Harminc évnyi. Munka, harc, veszteség, vereség és oly kevés siker. Bántanak és bántok - az élet ilyen, de megtörténik fordítva is bántok, mert nem viselem az ostobaságot, a semmit tevőket és a régi-új hatalom hiteltelen semmirekellőit.

Ma messze a harcmezőtől, túl az élet legnagyobb küzdelmein vihar közeledik, hangja egyre erősödik. Ki kit ölel, ki kit gyámolít?!

Lassan fél Európa skandálja, hömpölyög a szó: ÉRZÉKENYÍTS!

Nem értem.

Élem a saját életem, a sors nem volt túl kegyes, sok mindenen túl vagyok, most a bearanyozás időszaka van itt - gyermekek szeretete vesz körül, megbeszéljük az élet dolgait, vigasztalok ha fáj, dorgálok, ha muszáj, és élvezem az élet legnagyobb ajándékát, amikor kicsiny kis kezeket megfogva megmutathatom a földi lét apróságait.

De új mérce kell megint, amin nem tudok átugrani és nem is akarok. Értelmetlen és megalázó dolog - hazudni, hogy mindent és mindenkit elfogadok. Fenébe is veszíteni fogok, mert ahogy hetven éven át nem sikerült már végképp nem tudok megjavulni, maszlag, mese nem érdekel, a lózung hidegen hagy . Az egyes ember a fontos, s nem hatnak rám divatos áramlatok.

Őszintén bevallom nem könnyen szeretek, kizárólag a plüss medvék azok, kiknek örökös rajongója vagyok!!!

Szekrényem mélyén őrzök egyet, öreg, mint én, néha megsimítom kopottas mancsait, s válaszul azt súgja vigasztalóan, hogy brummm.

Senki más, egyedül csak én hallhatom.