Megyünk...

 

 

Megyünk...

Az ártéri erdőn végig, cuppog a cipőm a felázott utak szegélyén óvatosan lépegetünk, majd a szárazabb ösvényen elkanyarodunk a gát felé.

Kevés a mozgás, a mai szeles, szürke foltos idő nem kedvez hosszabb sétának.

Hallgatjuk a csendet.

Mennénk a tóhoz, de most nem lehet, hatalmasra duzzadtak a vizek.

Balra egy szűkebb ösvény vezet, elkerüljük hát a sártengereket. 

Életnyomok.
Megtorpanok. 

Van itt néhány kert, ahogy elkanyarodunk a folyómedertől. Vén, metszésért sóvárgó rózsák. Öreg, mohlepte fák, zuzmós, zöldes-sárga ágak, betegség terjed, már szinte minden fát megtámadt.

Elhagyott kertek, gyümölcsfák, bokrok.

Már senki sem hívja őket élni, teremni, gyümölcsökkel ékeskedni. Korhadt ágakat szaggat róluk a szél. Aranyló almát, vagy éppen rubin pirosat nem szakaszt róla se gyerek, se szomjas vándor.

Álldogálok a kerítésnél, kacsok, indák nőtték be a kaput. Hintaágyon levélkupacot dédelget a szél. A szőlőtőkék talán még nem adták fel, itt sorjáznak a kerítés mentén.

Vajon lesz e bennük élet az idén?!

Majd tavasszal megnézzük újra - szól gyaloglótársam.

Már füzetkébe kellene jegyeznünk a sokasodó "majd megnézzüket".

Vajon még járunk majd tavasszal erre, figyelve az élet iramodásának friss jeleit?

Nézem a tőkéket, és szememmel rést kutatok a kerítésen, de áthatolhatatlan. Pedig úgy bemennék. Lesöpörni a vastagodó avart a hintáról, a kiszakított kamraajtót betámasztani, hogy ne nyikorogjon, ne csapkodja a szél. És majd nyár vége felé megkóstolni a szőlőt, ha még teremne valamely öregedő vessző édes fürtöket.

Négy vagy talán hat kulipintyó, az egymás melletti telkecskéken, így-úgy összeeszkábált kalyibák. Egyikükben sem látni, hogy gazdájuk még ki-kilátogat. 

Valaha szép tavaszok illata simította a fáradt arcokat, melyek a várva várt hétvégén az erdő melletti csücsökben feledték a heti robotot. Vagy éppen nyáron kerestek enyhülést a folyó hűsítő hullámaiban. Ősszel aztán megkóstolták a termést. Mustot, murcit, vagy félig-meddig kiforrt borocskát kínáltak egymásnak a szomszédok.

Nézem a lépcsőt, a házat, az elhagyott . ottfelejtett létjeleket.

Szívemben mindenféle emlékeket összekeverek.

Azután továbbmegyek.

Az ösvény a gát mentén messzire vezet.

Arra tovább mi lehet?

Majd egyszer még messzebbre is elmegyünk, és könnyű kis hátizsákban elemózsiát is viszünk. 

Most fel a gátra. 

Ahogy kiléptünk az erdős, ligetes ösvény védelméből acsarkodó szél kap máris a kabátba, összehúzzuk és újra begomboljuk a felső gombot is, a sapka ismét fejünkre kívánkozik.

Túl vagyunk már a falun, négyfelé elágazik az út. A gát túloldalán, jobbra egy apró házikó, kéményből sovány füst tekeredik, kutya ugrál, lánca nem ereszti messzire. Világvégi színek a horizonton.

A gát tetejéről messzire ellátni. Balra az erdő, a kivágott nyáras törzsei halomba igazítva. Jobbra a kertek. azután a Mester utca következik  öreg házaival, majd pedig a falu.

Lassan már jobban eligazodunk, mint otthon.

A múlt heti bolondozó tavaszias idő néhány kertszeretőt már kicsalogatott, árulkodnak a kerítések mentén itt-ott kévékbe kötözött ágkupacok.

Odébb tavaszt sóvárgó selymes fátylat ringató füzek és mogyoróbokrok, végre friss színek lopnak reményt a szürkeségbe. Kopott kapuk, rozsdás kerítések, s újabbak váltakoznak számunkra érthetetlenül. Valaha gondos kezek által ültetett diófasor szegélyezi az utat,  ágaikat  zuzmó zabálja, sehol egy egészséges közöttük.

 

Itt-ott életnyomok a lakatlan házak között.

Füst.

Kutyaugatás.

Szélbe száradó ruha.

Kacsák.

Tyúkok.

És lovak!

Két porta végében két pár ló, barnák és feketék.

Szépek, fényes szőrükre örömmel nézek.

Beszélek hozzájuk kicsit, hogy értik e nem tudom.

Várom, hogy felém forduljanak.

 

És már megint az emlék repít.

Kőből faragott itatóvályú volt az udvaron, nagyapám surcot viselő szikár alakja, fehéren villanó bajsza, szigorú hangja...

A ló nem iszik, ha a vízébe beleteszed a kezed! - mondta.

Gémeskútba merülő vödör, víz csobbanás.

A ló, a kincs, a segítőtárs.

Bennem maradt örökre az akkor megtanult tisztelet.