Kompon álltunk tegnap (is)... "ÚTINAPLÓM"

 

Tizenhatezer lépés... Persze csak sacperkábé, mert a számláló időnként unottan abbahagyja a számlálást.Tegnapelőtt kihagytam a menést, párás, ködös, taknyos idő volt, kutyának sincs kedve kimenni féle. De hogy tegnap is ugyanez látszott át az ablakon, már porcikáim úgy érezték, hogy a szerdát ki nem hagyhatom.

Így hát telefon, társkereső szolgálat, ki jön velem megjárni a gátat?

Lencse kész, kakaós csigából már fogyott is, szeretem a konyhát betöltő karamellás illatot. Három fahasábot a tűztérbe dobok, leverem a tegnapelőtti sarat a cipőmről. (Tavaszig szó sincs cipő pucolástól.)

Kukucskálás a kompra, s pontban délben, hisz autót látok a túlfélen - ez azt jelenti kapkodni nem kell - szóval délben leballagunk a révhez. Négy autó várakozik, a folyó hömpölyög, a parton felgyülemlő mocsok "életjeleket" mutat. Nem lakatlan a tájék, tört ágak közé flakonok szorulnak, dobozok, valamilyen tető, s a víz is sodor egy piros műhanyagot.

Megjő a komp!

Hosszas bénázás közepette az autók nagy nehezen helyükre kerülnek. Nekem mindig egy tanulmány az, ahogy a népek "viselkednek" a kompon. Nos most volt eddigi utaim során a leglátványosabb bemutató.

Hisz az ügyes vezető a révész irányítását figyelve hajt fel a platóra, nem megy neki, mint malac az ólajtónak, aztán oldalra sorol, hogy más is elférjen a hatszemélyes járaton.

Tegnapi főszereplőnkről egyik sem mondható el. Felhajt és középen megáll... mit nekem te zordon Kárpátoknak... fönt vagyok, oszt passz. Hogy a háta mögött várakozók lemaradhatnak, no ez cseppet sem fontos számára.

Kompos int, mi a part baloldalán tátjuk a szánkat, beszólogatunk, kacarászunk.  A folyó morajlik, az autó motorja berreg, a komposok nyugodtan jeleznek. Nem tudni, hogy a külföldi rendszámú teherautó sofőrje ismeri e a nyelvet?! (Juszt sem árulom el, hogy hová valósi, szolidalitok határon túli rokonságommal.)

No nagy nehezen szélre húz, persze nem elégé, aztán némi navigáció után csak sikerül nekije...

Mi már nagyon jól mulatunk, pláne, amikor a harmadik autós felgurul, tózse középre, francba az utána következővel.

Kompos fiú int, mutatja, hogy tessen szíves oldalra...

Hol tetszettek szerezni a jogsit? - kérdezném pimaszul, de gyaloglótársam megrovó hangja torkomra akasztja a szót.

Nem olyan könnyű ám ez!

Elhiszem, pláne, hogy eddig autót életemben csak egyszer vezettem.

Lassacskán mindenki bevackolódik, a Duna, mint fennebb olvasható veszettül árad, zúg a hajómotor, kidőlt fák, mint apró gyufaszálak húznak el mellettünk.

A túlparti kacsák, helyükön, ők ketten mit sem törődnek a lehajtó gépek zajával.

Nekik szép az élet, az ár elsodorta a szennyezett vizet.

Révházi szamarak unottak néznek fel, ha nem kapunk friss rágcsálnivalót, akkor más bennünket nem is érdekel.

Az ég felhős, mély paplan alatt alszik a nap.

Sütni fog mire visszaérünk - jósolja gyaloglótársam, s nyakunkba szedjük a lábunkat.

 

Megjárjuk sokadszorra a falut, először hosszában, majd a jobb felét keresztül, kasul.

Ismerőssé vált bringázó, gyalogló "nénik" integetnek, szót váltunk velük.

Rajtam úrrá lesz a falusi nosztalgia, az öreg ajtók, ablakok iránti szerelem.

Betekintünk a portákra, megbámuljuk az apró, piros vadalmát csipegető feketerigókat. Mire előkotorászom a masinát, már huss...

Beszélgetünk a kutyákkal, és végre, sokadik utunk során először elszalad mellettünk egy borzos eb. Jó házőrzők élnek errefelé, nem igen csángálnak el a rájuk bízott portáról.

Megtudjuk, hogy bizonyos Sanyi bácsihoz a postás rosszul dobta be a levelet, a kiáltozásra, a lakatlannak tűnő ház emeleti ablaka csak kinyílott.

Sok az elhagyatott ház, az elhanyagolt udvar.

Találgatjuk az okokat.

Kedvenc házaink vannak, sokadjára is sóváran bámulom az egyik öreg ház ablakait. Nagyanyáméra emlékeztető ablakok.

Gondolataim rohangálnak múlt, jelen és megoldásra váró jövő között.

Van még félóránk, a gát felé kerülünk. Zúgnak a gépek, a vágásérett nyáras "kitermelése" vége felé közeledik. A gépek szorgalmasan dolgoznak, rendezik a hatalmas törzseket, rönköket.

Faluszéli udvarra beköszönünk a lovacskáknak.

No még van egy kis idő, megölelem az út menti vén fát, talán hárman sem érnénk körbe vastag törzsét.

Gondolok rád, rá, rájuk, közel s távollévőkre.

Meg a kertek alatt várakozó tavaszra, erdei hóvirágnak nyoma sincs az mély, vastag avarban.

Már csak néhány száz méter, ballagunk kimelegedve, s felemlegetjük utazásainkat, meg azt merre és hová indulunk messzebbre, majd, ha szabad...

Addig is marad az erdő, a hála, a friss, eső utáni vaskos illat.
A füzek térdig vízben várakoznak.

Holnapután érkezik az újabb áradat.

Időben kiérünk a partra és a nap tényleg átmosolyog a felhők mögül, kigombolhatjuk a kabátokat.

 

Tizenhatezer lépésnek kis híja van csak, azt még lejárom.

Tüzet élesztek.

Melegítem a lencsét, jól esik a forró étel.

Utána lefújom a csigáról a porcukrot, nehogy túl édes legyen az élet.