Ernyő alatt.... életmesék...

Esett, vagy szitált, az ég mindig "csinált" valamit.
Már megint esik - mondtam és nyakig merültem a barnás, kátrányos illatú kis medencében. Bugyogott a víz, a dögönyöző vízsugarak éppen ott találtak el, ahol kellett. Derekam, hátam, vállam részesült a jótékony ápolásban.
Élveztem a csendet, ahogy a hatalmas platánról rozsdás falevelek peregtek, s libegve a medencébe estek.
Gőz és pára,  köd szállt a távoli tájra.
Csend!
Egy darabig jó volt, nyugtató, ringató, álom szélére sodró...
Csak a varjak hangja hallatszott néha, kopasz, égbe nyújtózkodó vén fekete fákra szállva beszélték meg a napot, azaz a naptalanságot.

A kislány pedig csak állt, álldogált az esernyő alatt... ki tudja mióta.

Jól esett a hideg és meleg váltakozása, a szeles fuvallatok friss érintése, de amikor fázni kezdtem inkább bementem és ott mártóztam meg a jó melegben.

Törékeny, madárcsontú idős hölgy lépett a medencébe...
Kicsit bizonytalanul lépett és tekintett szét...
Mellettem éppen üres volt a legfinomabb hely, ahol a víz ezernyi buborékkal pezsdíti a fáradt testet. Úgy véltem nem ismeri még ezt a kényeztető kellemes érzést, így mutattam, hogy van még szabad hely - itt.
Téli idő lévén nem volt sehol tülekedés, kedvünkre kényeztethettük magunkat.
Fáradt, ezerszeresen pókhálós arcán halvány mosoly suhant át.
Aztán beszélgetésbe elegyedtünk.
Kezei, mint gyengülő pillangók mozdultak, ellőttem pedig egy régi szép világ bontakozott.
Gyermekkor, szerelem, család, férj, gyerekek, háború, veszteségek a nagy győzelemben.

A kezdeti keserűséget, a nehéz szavakat elsodorták az emlékek. Felfeslett a múlt! Hallgattam és kérdeztem, néha összekuszálódtak a szálak... sikerült együtt kibogoznunk. 
Boldogok voltunk! - mondta, s ahogy kalandoztunk az időben eltűntek a ráncok.
Fiatal, szép nő fogta gyermekei kezét, egy fiú, s egy kislány, délceg férj, sportoló, aki zongorát vásárolt négy éves kislányának..., s a kislányból évtizedek múlva zongoratanárnő lett, külföldön él.
És az élet ezer kis emléke megelevenedett, volt kinek, volt miről mesélni.
Terhek, betegség, ápolás, halál, bánatok, bajok és gondok mind ott lebegtek felettünk, mint ahogy az élet örömei is.
A pezsgő víz hol bugyogott, hol simult..., miként az arca is.
Nyolcvan felé közeledik.

Az idő pedig repül.
Kint az esernyős kislány már fázós sötétben álldogált....
De mi itt, együtt megmelegítettük a szív fagyos bugyrait!
Búcsúzáskor átölelt és ennyit mondott.
-Fél év alatt az első EMBER, akivel találkoztam!
Köszönöm!

Én is az életmesét!
Óvatosan indult, hogy megkeresse támaszát, a fiát.
Néztem távolodó alakját, ahogy felvenni készült köntösét.