Hosszú tél elé

Szép nyarunk minden
tarka színe
mára már elveszett
nem idézi
felhőkkel takarózó ég
réges-régi
azúr nevetésedet
míg várt rá
remegve
vacogva
fel-fel ragyogott
az idő rózsabokra
most hogy itt terem
sötét veremmé
változott az alkony
szelet jósol a pír lenn
a Duna-parton
tél hát körbevesz
átoson hallgató kerteken
arcomon
szívemen
jeges leheletét
béklyóként viselem
virágai e késő délutánnak
még egy kis fényt
napot koldulnának
hogy vége már magam is tudom
hideg napok elé
egyedül nézek
szorosra zárt
homályos ablakon.

Úttalanok

Rád dobom

hajítom a múltat

szétszedtem már ezerszer

romlott játékomat

mit tehetek

elveszett

szerelmünk nyomába

nem érhetek 

ujjam begyén

mindig is érzem szádnak ívét

belélegzem

magamba préselem

az akarás perceit

betömöm sejtjeim éhező réseit

s 
míg elönt a fáradt unalom

látlak

ezer

millió ablakon át

visszatükröződik arcod

döbbenten fogadod

a

csendet mely kései magányt terem

küzdelmeid ketrecéből

nincs már kijárat 

beléd ivódott a félelem mérgezett cseppje

rád zárul az örökös kelepce

oltárt már ne építs

csak engedd magad

had süssön rád hidegen

nélkülem újra

a 
nap.

 

A csend virágai

Gyertyák

A gyertyák összeérnek sorban
nevek
ismerős betűi
felém intenek

öreg keresztek

fehér habos virágok
bánat
veszteség
emlékek között

hol vagytok
Ti
e

széttörött opálos csendben

arany szárnyakkal köszön el az ősz
  hulló könnyem

zizegő
rozsdás levelekre ér

rám borul
újra füstös alkonyat

hiába kiáltás sóhaj

nem enyhítitek 

már
fullasztó magányomat


kormos éjszaka lesz

mire
kisimul bennem

a
nevekkel tele karcolt
arcokkal pecsételt
gyűrt

lélekpapír lenyomat.

November

 

A túlsó part felé

Meggondolatlanul...

Pára száll a víz fölé

köd bóbiták

pamacsok

szürke reggel

haldokló hóvirágszirmok földre simuló szára

méregzöld vonalat fest a semmi világába

mindig ez a korai ébredés és mindig a vágyak

palettát készítek magányom matt világának

festék

ecset

nincs sehol

homlokom mögött száz ábránd lohol

cinóberek

indiai sárga

rezeda

dobban szívembe és ragyog

öleljenek át kékekkel összemosódó szédült hajnalok

partunk szegélye zöld tűzre váltson

sírva

zokogva

hajoljon vízre a fűzfa selymes lombja

vajúdás

újjászülető roskadozó pompa

hulljon tavaszi kitárt ablakomba

a

föld letépve kopott rongyait
fürgén takarja el pőre hajlatait

szemérmes friss rügyekből levél szülessék

s

az

égen meggondolatlanul ömöljön széjjel

gátlástalan azúrszínű festék.

Levél

Mi történt

ki tudja

csöppnyi csend

vagy végtelen hallgatás

a gondolatban

sincs már

kegyelem

  őszöm vibráló színei

ejtenek rabul

hintázik a szél

 frissen hullt levél

billeg kezemen

rajta semmi jel

csupán fénye

cakkos széle

és

selymes illata

üzen

közeledsz hozzám

nyári látomások alkonya

vénülő időben

eltűnik

szerelmünk tétova

lábnyoma.

Új ruhában....

Arany ősz

                                                                             

Fázom

fogamhoz koccan

még néha a napsugár
hitetve hirdeti még itt van
itt van még

a

kései kényeztető nyár

meleget kívánok
kabátra kabátot
didergő ablakom
hol van már pompázó virágod
szirmait a szélbe
mért eresztetted el

kezem kezedből
mért is
engedted el

aranyló őszre vágytam
avarban baktató
szívünkbe 
suttogó
csendes délutánra
mikor a pára 
még
nem övezi szádat
ha hozzám hajolsz

hová lett a vágy
magam sem tudom
napunk felcsillan
talán

még
  jeget dajkáló

titkos kis utakon.

Húsz éveseké a világ