Moccan szívemben a bánat
kerted titkát kutatom
rég kijárt utakon
ma
térdem körbefonva
giz-gazok
sápadt virágok
hegyes fűszálak
karcolnak
sebeznek
hírtelen az illat
szívbe hasít
s
szívom mohón
rég szomjasan
orgona zabolátlan árját
ága feltépi az eget
sebes szirmokat
hullat a földre
már senki sem tartja távol
kerítésünk rozsdás magányától
kerítésünk rozsdás magányától
tenyeremben tartom
bódító lila csokrát
és
látlak
benne vagy minden szétfeslő virágban
benne szememben
e
szívtéboly világban
végig jössz velem
kertünk végében hátul
alig tudok elszakadni
zöld gyümölcsét ringató
drága barackfánktól.
Márta, ez a te versed?? Gyönyörű!!!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésKedves Lívia!
VálaszTörlésMinden vers az enyém ebben a blogban.
Köszönöm.
Boldog voltam, hogy olvashattam. Gyönyörű szívet tépő csoda.
VálaszTörlésKöszönöm.