Nézzétek a mezők liliomait...

"Nézzétek a mező liliomait..."
(Máté evangéliuma)


Alapige a hálaadás kapcsán.
Hálaadó Istentisztelet volt tegnap - miért vagyok, miért vagyunk hálásak, tudunk-e egyáltalán hálát adni?

Természetesen azonnal és legfőbb helyen unokáim és gyermekeim arca villan fel bennem.
Kimondhatatlanul hálás vagyok értük.
Minden napon, amikor szürkések a fények, és mindenkor, mikor ébredek arcuk fényesíti a reggelt.

Néztem útban hazafelé a fákat, őszi aranyeső hullik, kavarog, és a part is felragyog egy percre az ömlő esőben.
Mennyi kézenfekvő ok a hálára.

Aztán este véletlenül egy film kerül szemem elé.

A vívó -egy észt férfiről szól a sztálini időkből...
Kopott, nyomorult világ, üldöztetés, alázat és gyalázat.

Gyomrom összeszorul, ugyanaz a fájdalmas remegés, amit gyerekként az ávh-s házkutatáskor éreztem, ugyanaz, mint amit a fekete autók láttán.

És bevillan, hogy november 7. előestéje van...

Filmek peregnek bennem...
Saját filmünk, és másoké, kiknek szeretteit elhurcolták, gulágos, ötvenhatos... és nem is emberöltőnyi idő előtti életfilmjei.

Nehezen alszom el.
Utolsó gondolatom a háláé, hogy nem kell a félelmes időket megélnünk többé!

Hála a szellemi és testi szabadságért, a békéért, a mindennapi kenyérért, minek ízét nem keseríti meg a rettegés, a félelem!