Töredék gondolatokat sodor maga előtt a mérhetetlen bánat. Félelem
és fájdalom könnyei omlanak.
Részvét, remény és kétség.
Feketébe öltözött világunkban lobbanó parányi gyertyaszálak
nem melegítenek.
A veszteség kimondhatatlan, nem látunk mást magunk előtt,
mint a kiégett busz roncsait. Belesüketelünk a belső jajgatásba. Ismeretlenek
terhében osztozik most a lélek.
Azok a veronai éjszakába veszett gyermekek, tanárok… akiken nem segít már a
könny s, a kérdés sem, hogy miért és hogyan történhetett…
Kérdések kapaszkodnak belém lerázhatatlanul. Vajon okul,
tanul, eszmél-e szívünk, tudatunk e lélekig hatoló borzalomban?!
Az együttérzésen túl mit adhatunk magunkból a soha haza nem
térőknek? Mit tehetünk a sérültek, sebesültek, társak felépüléséért? Van-e
annyi kincsünk, amivel pótolni tudjuk a mérhetetlen ürességet?! Képzeletünkben
megjelenik az első ébredő, a veszélyt kiáltó, a kalapácsot szorító fiú, a
gyermekeket mentő tanár alakja.
És megjelenik a hála!
Negyvenen élnek, negyvenen küzdenek, hogy élhessenek! Testi
és lelki kínjaik kimondhatatlan szorításában remélnek gyógyulást.
Eszmélünk mi is?!
Eszmél-e az ország?!
Számba vesszük-e közös kincseinket?!
Hálát – az élőkért.
Imát – a fájdalomban görnyedőkért.
Könyörgést – a segítők erejéért, tudásáért, bölcsességért?
Részvétet – a szülőkért, testvérekért, tanárokért,
barátokért, kiknek e terhek további létüket nyomorítják?
Bizakodást- hogy pszichológus, orvos, lelkész, tisztviselő,
politikus, kormány helyt áll?
Készséget – hogy nem nagyítjuk, nem torzítjuk, nem merülünk
el mások tragédiájának útvesztőjében.
Erőt! Bátorságot! Szeretetet!
Hogy magunkba tekintünk, és az asztalon, polcon, iskola kapu
előtt égő gyertyacsonkok fényében meglátjuk saját magunkat és gyermekeink,
unokáink arcát. A segítségre szoruló gyermekek ezreinek arcát, kezét. Kinyitjuk
a bőség szelencéjét szívünkben és adunk, adakozunk!
Törődést, figyelmet, jó szót, simogatást, mesét, meleg
levest, puha takarót, ölelést, bizalmat, gyengédséget, elnézést, bátorítást,
elfogadást, törődést. És időt, időt, időt!!!
Ha azok a roncsok hazakerülnek, készüljön belőlük emlékező
hely, ahol megállva fejet hajthatunk a drága gyermekek, az elveszett életek
előtt, és fogadalmat tehetünk, hogy megállt parancsolunk az esztelen rohanásnak
és feleszmélünk, megértve végre József Attila szavait!
„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”
K. M.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése