Bácskai tájakon...

 

Kacag a nap

kanyargós utakon millió a kátyú

 lankás vidék

zsíros és fekete a föld

gép dübörög

zihál 

őszi színekre festi magát a táj

 felszálló porban úszik a tábla

kukorica hegyeit

kombájn zabálja

földhöz tapaszt a kép

lelkemet kívánja

kitágul a táj

szénvédőnkön táncol egy bogárka

por hull tükörre

falra

szilva pottyan sárgult zizzenő avarra

nézem az alföldi táj vaskos íveit

szívben

és

földeken

porvihar kerekedik

tölcsére forog

múltat felkavar

tágul a tér és elgyengül a kar

körülöttem óriás a tábla

gyerek téblábol és bámul a nagyra nőtt világra

szúr

vág

szorít

kicsike kéz

kosárba

zsákba

vaskos csöveket hajít

a

parcella végét be sem látja

kukoricát tör

őszi hideg szél kabátját cibálja

sárga érett szemek

percek

peregnek

siess jobban ne tétovázz te gyermek

kezemet hasítja a zörgő levél

sor végéről apám szigorú szava elér

az

ég

kék

zárul az elveszett világ

hangja kering félszáz éven is át

sajdul a szív a pillanat oda

 tűnő emlékek édes illata

 

mit nem adnék a régi percekért

őszi szélben szerzett éles karcolásokért.

/Bácskai tájakon.../