Véletlenül bukkantam rá, amikor a teraszról a napok óta tartó szélvihar nyomait igyekeztem eltüntetni. Gallyak, tűlevelek, valahonnan felkavart korhadó levelek kerültek lapátra.
És egyszer csak ott volt a kis test előttem.
Megrendülve hajoltam le érte.
Nyaka, begye körül vörhenyes tollakat borzolt a szél, gyufaszálnál vékonyabb lábai ég felé meredtek.
Felemeltem és néztem hosszasan.
A nagy üvegajtón át kinézve már napok óta figyeltem ezt a kismadarat.
Bátor!
Vakmerő!
Egyetlen, a naponta leszálló madárcsapat tagjai közül, aki a kövek között csipegetett és nem a nagy cseresznyefa alá lepottyant magokat kereste a többi madárral együtt.
Halkan szedegetett, piciket ugrálva felért a teraszra, apró szemeivel keresve, kutatva az elemózsiát.
Nem riasztotta kutya, macska, ember közelsége. Mindig közelebb és közelebb jött.
És most itt a hideg kis test.
Macskánk egy jól irányzott mozdulattal élhette ki vadászszenvedélyét.
Néztem és elsuhant előttem a vég árnyéka.
Parányi élet, magányos madárka.
Amikor a bezártság nehézségeivel küzd mindenki, menne, indulna ismeretlen utak felé, most hogy minden megváltozott ez a kis vörösbegyű madárka itt van előttem, szíve már nem dobog. Pihék borzolódnak testén, szeméből kihunyt a fény.
Először szorul össze szívem, és számba sem merem venni mit hoz a holnap...
Aztán a nap felé fordulok, bőrömön érzem, hogy csendesül a szél, erősödnek a meleg sugarak, lent a fák alatt vidáman csivitelnek a jóllakottak.
A lapátra sepert kupacot tűzre vetem.
Lobban a tűz, pillanat és nyomtalanul eltűnnek a gallyak.
Nézem a lángot és a hevesen izzó parazsat.
Egy lépés az elmúlás felé.
Félelemmel élhetünk - vagy szabadon, mint ahogy tette ez a parányi madár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése