VISSZAVETT IDŐ...

Amikor én még egészen kicsi kislány voltam kimentem a rétre, leheveredtem a fűbe és bámultam a felhőket, formákat, figurákat kerestem. Nicsak, az ott fent egy elefántra, medvére tortára hasonlít...! Legtöbbször persze a tortára hasonlító felhőket vettem észre, és rajtuk a feltornyosuló sok habot! Bár akkor még nem is hallottam tejszínhabról.

DE! Anyám madártején légkönnyű tojáshab úszkált, azóta se tudok pont olyat készíteni.
Aztán, amikor már nagyobbacska lány lettem, tavasz idején lefeküdtem a cseresznyefa alá és a habfehér virágfelhőn át néztem a gyönyörű kék ég tengerében úszó felhőket. Felnőttem, s Anyám, ha tortát sütött ünnepen - ujjaimat mártottam a krémbe, mint egy gyerek és narancsos íztől lettem maszatos.
Most már öregecskedő lánykaságom legszebb napjait élem, azaz nagymama vagyok, egyre többször jut eszembe mit adok, mit adhatok unokáimnak?!

Habot?
IGEN
Krémet?
IGEN
TORTÁKAT?
IGEN

Igen!!! Kiáltják kórusban unokáim és már sorolják is kinek melyik a kedvence! Legyen túrós, csokis, narancsos - így szól a vidám kérés, ami egy nagymama számára inkább halaszthatatlan parancs.

Készül a krém, sül a piskóta, de  közben mindig az ötlik fel bennem, hogy anyám ezt is, azt is jobban csinálta!
E lelassult, meg-megállós időben gyakrabban végig gondolom mennyi mindent NEM tanultam meg tőle. Megannyi túlélési praktikája volt a nyomorúságos ötvenes, hatvanas évek nehéz napjaiban. Hogyan varázsolt tejporból szaloncukrot - íze a számban! Hogy lehetett a kelt kalács olyan foszlós?!

Szinte semmiből is tudott csodás ételeket készíteni , kár hogy ceruzával írt receptjei mára olvashatatlanná lettek.
Kérdeznék, de már késő..
Pedig mennyi mindenre nem tudom a választ!
Mert nem volt kedvem, időm, türelmem hozzá, hogy alaposan megfigyeljem őt.

És most?!
Az időt most visszavehetem - ha ugyanazt nem is, de mást tehetek, hogy szűkebbre fogott napjainkban ne az elégedetlenség, hanem a HÁLA legyen a társam.
Mosolyt lássanak arcomon, ha most  a születésnapos unokám tortáját kényszerűen ki is kell hagynom...

Szikrázóan szép tavasz van! Koncertet adnak a madarak, tegnap már két kacér pille villanó röptét csodálhattam.
Az első tulipán, avarban rejtőző fürtös gyöngyike, napsárga nárciszok... mindhez lehajolhatok.
'Orrba ver' a virág illat - míg a bokrok közé bekúszva kerítést javítom, ahol Zsömle kutya újra és újra kiutat keres, hogy kicsit kalandozzon a partoldalon.
Térdelek és a lépcső tégláit igazítom - mióta tervezem - mellettem nagy foltban ibolya illatozik.
És sorra kerül mindenféle halogatott, most nem érek rá, nehéz, erőn felülinek tartott dolog.

Közben bableves fő - és az íze anyám levesére hajazik. Igaz csaltam kicsit, mert keményre gyúrt csipetke helyett sűrűre kevert nokedlit szaggattam bele , de nem kézzel és fedőről, ahogy ő tette volna.
Töménytelen az idő - játszhatok gyerekkort.
 Vagy lehetek erős felnőtt, amikor a félérett földet izzadva talicskába pakolom. Este pedig, amikor kissé oldalazva kecmergek ki a kádból, sajgó derekamat tapogatva,  újra eszembe jutnak ők!

Apám és Anyám!
És őseim, akik nem rettegtek, nem jajgattak, panasz, zokszó nélkül földet műveltek, állatot tartottak, hajnaltól estig tartott örök körforgásban a munka.
Békében és háborúban.

Ízek, illatok, emlékek és régi tárgyak.
Nagyapám surca, az a sötét klott anyagból készült kötény, amilyet ma már alig-alig visel valaki, pedig de jól védte a ruhát szennytől, piszoktól, sérüléstől. Látni vélem termetes alakját, dús, fehér, pödört bajuszát,  s azt ahogy hazatérve megitatta a lovakat és elmagyarázta, hogy nem szabad belenyúlnom az itatóvályúba, mert a ló nem iszik a vízből, ha megérzi kezem szagát.
Nagymamám kopottá mosott köténye. Puha, dundi kezéből milyen sok finomság jutott nekünk, amikor a szünidőben nála lehettünk. Kenyerek, kalácsok közül is az a kemencében sült, cukros tetejű volt a legjobb, frissen, ahogy kisült s habos frissen fejt tejjel a findzsában -  kóstolom és újra álmodom. Tekintetében minden napsugárnál melegebb szeretet csillant, ahogy ránk, ritkán látott unokáira és az otthoni gyerekekre nézett. Láblógázva ültünk a kerti lócán és kanalaztuk az ételt... aztán futottunk a csűrbe rosszalkodni tovább, vagy megmártózni a Garam habjai között.

Most a visszavett időben meg-megállva nézem a felhőket, a habosra fodrozódó hullámokat, ahogy egy-egy nagy hajó az aranyvessző bokrok előtt a Dunán elhalad.
Feketerigót, cinkét, verebet etetek. Figyelem a szerelmes gerlepárt, ahogy a földre hullott magot felcsippentik, s nem válnak el egymástól egy percre sem.

Lassulnak az órák és a percek.

Csendesül az emlék,  az élet ezernyi rezdülése a jelenbe visszatérít, vállamon érzem a nap melegét és elgondolom adtam-e, vettem-e, vetettem-e eleget?!

Este későn kapok egy kis levelet, ákombákom szavak melegítik a szívemet.

"Nagyon-nagyon szeretlek..."

Talán a dülöngélő betűk között kérdésemre ott van a válasz...