Bevégeztetett....

 

Hosszasan odáztam a beismerést, hogy a cseresznyefánk immár nem megmenthető, évről évre csökkent benne az erő. Tavasszal még itt-ott új hajtást hozott, virág is volt a maradék élő ágakon, de a nyári hőségben feladtam a reményt, hogy szorgalmas önözéssel maradásra bírjam. Eljött az ősz, kopár ágai mögött megcsillant a folyó, de rajta már nem volt levél. Elérkezett a végleges pihenőidő. Tegnap a szakember gyors mozdulatokkal indult a fa felé, s a fűrész pillanatok alatt elvégezte a soká halogatott fakivágást. 3. és 4. L velem együtt nézték a történést. Fájt látni, hogy a közel 2 évtizednyi együttlét egy perc alatt semmivé vált. A néha dús fa maradéka a földre dőlt. Hiába próbáltam vigasztani magam, hogy tesz belőle jó meleget adó tüzelő, talán szép faragás is, s néhány megmentett fakorong kerül az ünnepi dekorációk alá majd decemberben. Most a nyár során kiégett kerti föld tele van különösen szép színű forgácsával. Nézem a reggeli derengésben, a furcsán üressé lett kertet, a közelben két kis facsemete várakozik, az öreg fa gyermekei. Lesz még nekem arra időm, hogy megérjem míg valamely közülük dús lombú fává cseperedik?! 

Elmúlás ez is... Soha többé nem  kúszik bele a hajnali képbe, nem ücsörög ágán szerelmes gerlice pár, virágaiba nem fúrhatom arcomat, s méhek sem ott fogják kezdeni a tavaszi sürgölődést. 

Néztük a fát, a munkázókat, a fűrészt - bánatomba belevegyült a különös érzés, míg a kislányok is velem együtt figyelik, hogy mi történik - s egyszer majd meg is értik - kéz kézben jár az elmúlás és a lét.