Gyönyörű itt!
Vadregényes, írhatnám, hogy tüneményes.
Tombol a tavasz, zümmögnek a méhek.
Az élet nem áll meg, ébred és éled.
Pipacsok, margaréták, hulló akácvirágok.
Elvadult bokrok, burjánzó zöld, a víz fölött messzire látok.
Vadrózsák, és szelídek.
Minden, minden zengő életdicséret.
Zúg, zeng a Duna, hajók le, s fel.
Csónak.
Horgászok.
Hódok nyoma.
Illat kavalkád.
Az egész gyönyörűség isteni létkupola.
S akkor az ember nyoma is elém kerül.
Palackok, pecakellék, vödör, műanyag szemeteslapát, szemét, szemét, mit emberi kéz szanaszét dobált.
Nézem a kéken dúdoló Dunát, nézem a csillámló habokat.
Forrás, nefelejcs, karcsú, nyújtózkodó virágok.
Idilli a perc, a pillanat.
Csak a mocsok, csak az ne lenne.
Pihenőt kapott a föld, az ember észre térhetne végre benne.
AZ EMBER NYOMA, HA EGYÁLTALÁN ANNAK TEKINTHETŐ AZ ILLETŐ, AZ ILLETŐK...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése