Még mindig

Még mindig
látom
arcodat
a

 belső
hatalmas
vetítővásznon
minden dal
minden
félre csúszott
szólam
rólad szól
neked kiált
azt zokogja
hol van?

Nem szerelem
már
és

nem utolsó vérig

szürkére kopott
falak között
keresem
a régi
régi
régit.

A dal
szívemben
most is
ott remeg
és
ott remeg
a

tőled kapott

dédelgetett
mámor
hogy mennyire szerettél

egy ős sikoly
gyötör
fázom
minden
megdermedt sejtemnek hiányzol.

Elküldtél
el
és
én is
életemből
fagyos homályba
örökre
száműztetek.

Téli kép

Úgy tört ránk
mintha sosem lett volna tél
jeges furulyán
vacogó nótát fúj a szél
fel
s 
alá
száguld
majd forog
vörös vér szirmokkal
dobja meg
 a
párás
homályos ablakot
még süt a nap
de
kertemben már
semmi sem a régi
egy éj
s
minden megfagyott
lehullott fakó virágok
eltüntették a nyári illatot
mindenhol teret nyert
a
hideg és a hó
pattog a tűz
bolyong a gyertya lángja
forró teával várlak
készül a nagy varázslat
kívül hideg világ
fojtó tűz legbelül
kályhámon
édes
alma sül
míg csókot dobok
a
perzselő
hamvában is szerelmet
sejtető
száz sugarú
kései nyárnak.

Este

Mára nincs más hátra

álom fonálba

álom fonálba

takarni a lét

ezernyi kis ütemét

holdas

sugaras

szívedhez nyúlni

magas tornyokon át

hegy

völgy

utak

vizek

tükrözik

szívem

képeidet

keresném drága lépteidet

hegy

völgy

utak

vizek

ízekre szedik emlékedet.

Éjszakák - hajnalok

Boldogság a hangod

boldogság míg lelked ideér

fények futnak át arcomon

leteszem a fegyvert

harc nincs csak béke

béke

régi percek drága menedéke

minden táncol és nevet

szelet vetett

vihart aratott

ódon szerelem

köszönöm

a
napot

az
álmot

szívembe hatoló

csontig felszakító

gyötrelmes

gyönyört

látom a szád

érzem

meg-megremeg térdem

sejtjeimben az őssikoly

végig fut

kavarog

áldom az átkozott napot

mert megkaptalak

és még se

tiéd vagyok

mégis árva

lélek cserepek üvegszilánkja

véreztet el

ölelnélek

ölelnél

életünk nem enged

éjszakák

hajnalok

vesznek kárba

kábán figyelem magam

nélküled torz vagyok

alaktalan

építs fel

hangod

cifrázza szemem előtt

a
lét

eltépett

selyem köpönyegét

hulljon rám

szerelmed minden álma

ne éljek

koldusként

magamtól megalázva.

Hiába

A szó ahogyan buggyan

ott vagyok duzzadó ajkaidban

szemed ahogyan villan

osztozom temetett titkaidban

kezed ahogyan remeg

álmodban magadhoz húzod

vágyakból épített

könnyekkel szépített

elhagyott testemet

aztán
ahogy a sejtek

süketen

némán egymásnak jelelve

könyörögnek

zokognak esdekelve

összeölelik a tested

lökik a vért

szétfutó erekbe

agyadban formált

dermedő holnapok helyett

hiába kérik

hiába sírják

szempillád alá

hiába írják

hogy szeress

elmédben ott lapul a félelem

eltaszít

mindent kivet a rideg értelem.

Szívrejtek

Örökre szívembe zártalak

talán ezért

nincs bennem béke

úgy dörömbölsz

kiáltasz nekem

hogy

belefulladok

a
zuhogó vérbe

örökre szívembe zártalak

hallom mindig

mindig a hangod

vállamra szállnak

sóhajtozva

száműzött

tört szárnyú

fekete galambok

örökre szívembe zártalak

ökleid keményen

dobhártyámhoz

verted

agyamban

csontomban

rejtezel

életem
örökké neked kell

görcsösen fog kezed

el sosem

engeded

a
halkan konduló

sejtemben mozduló

parányi

lét-lélekharangot.

Vers a kései tavaszról

Két napja keresem már szavait

e 

hirtelen jött

váratlan románcnak

szürke folyó fölött zúgó zuhogásnak

pára
kő
eső között

kertembe csoda költözött

megálltam ott

a 

helyet jól tudom

nem nyílik boldogság

titokzatos

homályos utakon

megálltam hát e furcsa alkonyatban

hársfák keringtek

míg minden mozdulatlan

rám szakadt az ég

szívemre zuhant a tavasz

illat 

virágsokaság

hajamra hulló cseppek

csend és belső dübörgés

kísérték a nyirkos kora estet

víz folyik eső csepereg

összezsugorítom emlékedet

megmosom magam
a
múló pillanatban

szememre szelíd nyugalmat festek

tarkómon érzem átható

meleg tekinteted

egy percre még foglyod lehetek

csak egy perc

aztán közöny kalickámba visszatérdelek.

Idegen

Idegen vagyok itt

csak nézem

csendben arcod

szemed

kezed

arcodon a pírt

idegen vagyok

minden perc élni hív

tegnap és holnap

szívemben ott sajog

régi fantomok

s

 holnapi angyalok

idegen vagyok itt

régi angyalok

és

holnapom

vad fantomjai közt

állok a sarkon

arra eszmélek

hogy kihallik

amit dúdolok

nem történt semmi

tűnt életek

halálos holnapok

nem történt semmi

bármerre nézek

bármerre lépek

bűn

bolondág

bukás

bennem lüktet egyre a dal

élek és  egyszer
csitulva
meghalok.

Elaludtam a padon

Gondoltam hagyom

hogy a bágyadt alkonyat az udvaron
árnyékot húzzon végig fáradó arcomon
míg örvénybe húzott a csend
legbelül itt mélyen végig kúszott a vágy
megérteni újra apám drága bölcs szavát
látni anyám régi mosolyát
és

a buja kertet hol bogarásznak

tesznek-vesznek

kapák gereblyék ásók között
földszagot érezni mely frissen öntözött
botladozni szertehagyott kosarak cserepek
csámpás kerti cipők között
hallani hangjuk
élvezni a citromfüves tea
forró bögréből párolgó fanyar illatát
s

ahogy a szél lépésről-lépésre végig kísér
bejárja velünk kertünk  minden zegzugát

múló idő elűzi álmom
érintésük hiába várom hát ébredezem
udvar
csend
kerti pad
ti vagytok csak
ti vagytok csak
szívem zokogva felriad

arcomról hiába törlöm

könnyem

s  a rám boruló szürkülő árnyakat.

Múlt

Kereslek

kong 
csak
kong a szó

a 
néma csendben

kezem még óvatlanul

néha szívsebedre rebben

kereslek

kötődsz

s
 kötöm még én is sorra

vágyfonalam

mégis mintha késő

fekete éjszaka volna

kereslek

itt vagy velem

majd iszonyú a messze

kereslek

könnyem pereg fakuló

gyöngyszemekre.