Tolvajok

 

Panaszt kell tennem

itt

lopnak

az

éj leple alatt

lába kél

mindenféle szirmoknak

reggelre kelve

nem lelem

fehér szatént a kertemben

hová lettek a szirmok

sárgák és lilák

halvány pír narancsok

s

a

kék szellővirág

kérem szépen lopnak itt

ki és hová rejtette el tavaszom

sóvárgón őrzött

legszebb kincseit

 

ügyetlen tolvajok szirmokkal takarják

tavaszunk

csalfa

sietős lépteit

?!

Elcsent szavak...

 

Szószóró

Szó

száz

sziporkás

új feltámadás

szép

százszor is

csodálatba visz

megfognám

meg is tartanám

maradjon velem

májusi bánatgondolában

terpeszkedik a csend

 

meglestem a hajnalt

tegnap is ma is ugyanilyen

fénykorbács a kerten

árnyakat űzve végigrohan

rendet vág

szirmok hullanak

szemből szikrát szóró

folyót selymítő nap

csillagok üldögélnek a habokban

 

friss szél suhan

 harmatos jó íze van

szó

szép

százszor is az

maszatos ablak előtt

hatalmas könyvkupac

mesék

hirdetik létünk múltüzenetét

virágaim ma még

a

lilák

belém préselt illat

magasba felkúszó bágyadt orgonák

minden nap más és mindig ugyanaz

burjánzó

keserédes gyönyörűség

magányos

magvető tavasz

 

loptam a szót

a

szószórót

mondhatnám azt is hogy csórtam

 

szeretni szeretnélek

szavakkal és szavak nélkül 

még

soká

 

bölcs csendesen súgja felém valaki

valahonnan

jól van

 

tudja rólam

szakadatlan pergő kincses percek

hűtlen

tékozló rabszolgája voltam.

 

 

 

 

 

Álomfény

Ébredés

felhők közt madaras éledés

szél suhan

szirom hullik

utolsó

hosszú szárú lila tulipán virágok

ázva - fázva

hintáztatnak

cseppekbe gyűrt álomvilágot

anyám a kertben

lépeget

kémleli a szürke zord eget

bármerre néz

semmi kétség

vihar lesz itt hamarosan és sötétség

 

lehajol

öreg keze gazt tép a bokrok alatt

és

 széltében meg hosszában is leméri

a

jól ismert ösvényeket

élethosszon kanyargó

fáradtságos múlt utakat

almafa ágán habrózsás csoda

anyám szeme

kékebb mint a legkékebb

első tavaszi ibolya

köténye korca elszakadt

széthullatja mind az álmokat

tövisek

ágak

cibálják

tépik

anyámat könnyedén lebeg

szája szegletében rég látott

huncut mosoly remeg

leejti sáros kopottas cipőit

földkoloncok lehullanak

nefelejcsek végestelen végig

utolsó útjára kísérik

valahol távol villan a nap

sóvárgott édes vágypillanat

anyám arcát álomfény glória cirógatja

még visszanéz és hagyja

 hogy

összekuszálódott hajszálait

fürge szellő

selyemfehér könnyű felhővé igazgassa.

(Tizenkét éve...)

Macska az asztalon...

Csacska vers - macska vers

A mi macskánk folyton éhes

bármi bolondságra képes

settenkedik

ügyeskedik

ajtórésben terpeszkedik

ha nyikordul ő már nyávog

ugrásra kész

nem ismer jóllakottságot

a

mi

macskánk olyan bátor

cupákot csór kutyatálból

jól űzi a mesterséget

küszöbre tesz egérkéket

mindenféle apró népség elmenekül

ha a macskánk útra készül

kerítés vagy háztető

magaslesből figyel

ő

a

mi

macskánk karma éles

szeme villan

szőre fényes

partoldalon le-le szalad

alig látszik a farka csak

tavi halak

gyíkok

rigók

rettegnek a karmaitól

a

mi

macskánk

szabad állat

asztalra ül

 onnan figyeli a tájat

s

hogyha

kedve tartja éppen

balettozik kerítésen.

 

Macska az asztalon - versjáték rímfaragó unokáimnak....

Rárós felé...

 

Völgyek erdők hegyek

távoli ormok

karnyújtásnyira vadvirágos

készülődő akácos ligetek

fácán szalad

őzek bújnak

repcetáblák kikerics sárgán egészen fel az egekig nyúlnak

zsong a lég

méhek

szirmok mámora

Ipoly hömpölyög

áradó fényben bodza zöldell

bimbót bontó bágyadt orgona

páfrány hajtások nyújtózkodnak

fűszálak között halk léptem serény

tavaszi zsongásban éledő vegytiszta remény

elképzelem hogyan állna meg órám

tágas mezők vad színekben pompázó óvó szegletén

hosszasan bámulnám a felhők foltjait

idegen vagyok mégis ismerős ma itt

fullasztóan szép

 mennyei illatokat hajkurászó szél

belém köt és már el is illan

nógrádi dombok közt újabb csoda villan

bárányok

borjak

foltos szőrű lovak

titkokat rejtő útkanyarulat

öreg dülöngő házak suttognak mesét

hallom pókhálós tenyérnyi ablakok szomorú üzenetét

kidőlt - bedőlt kerítés

kő

Krisztusok

valahol a világ háta mögött magam is árva vagyok

iramodó gondolat - szemembe porszilánk tapad

kövér legelőn gulya heverész

karámba szorított réten kiscsikó fut anyája felé

szőrére csíkokat rajzol a nap

lucernaföld fölött türelmes köröket író ragadózó madarak

lecsapni készülnek

szárny meg sem rebben

 éhesen villanó szemek 

csalóka csendben

fűszál sem remeg

halk

szemérmes sóhaj száll messzeségebe kékült

elorzott magas hegyek felett.

FÉNYEK

 

 

Nap kél

világ éled

szememet karcolják pengeéles kések

hangok hasítják dobhártyámat

körmöm alatt tegnapi földmorzsa maradt

pirulok is

a

nap

bőrömbe kap

szór rám izzó aranyat

csupa ragyogás minden

rózsabimbókra pille libben

fehér kehely ringat rózsabogárkákat

az

utolsó

tulipánszálak

szívszaggató lilában pompáznak

májusi öröm és bánat

kéz kézben járnak

jön és tovaszalad

kertünk alatt ezüstcsillámú hosszú szalag

csobbannak nagytestű halak

szomjukat oltják a madarak

hangjukra fejem felkapom

drága május

 fényéhes hosszú tél után

te vagy nekem a legszebb jutalom!

"a múltat végképp eltörölni..."

Európában a háború 1945. májusában véget ért...

Május nyolcadika a "győzelem napja"....

"1945. május 9-én, éjfél után néhány perccel írták alá a hitleri Németország hadserege, a Wehrmacht feltétel nélküli megadásáról szóló nyilatkozatot, ezzel az európai hadszíntéren véget ért a második világháború. A hadtörténészek többségének véleménye szerint az európai háború ténylegesen néhány nappal később fejeződött be."

Kis hazánkban április negyedike a "felszabadulás" napja... bár a harcok még egy héten át tartottak... Mit sem törődve az áprilisi "véggel" még a nyár folyamán is "fogdosták" a hadifoglyokat kedves "felszabadítóink"...

Alábbi írásom az Ercsi Híradó áprilisi számában jelent meg. Máig sem feloldott, feldolgozott bűn, hogy a történelmi tények ferdítése okán hazug kép alakult ki évtizedeken át.

Közismert induló... "A múltat végképp eltörölni..." Majdnem sikerült.

Íme az írás:

 

HELYBENJÁRÁS

Mióta karanténilag erősen korlátozva vagyunk „mikroszkopizáltam” világomat. Minden apróságra több időt szánok, és igyekszem okosan gazdálkodni, mert bár úgy tűnik, hogy időnk, mint a tenger, de a körülöttünk lecsapó villámok mást sugallnak.

Miben is nyilvánul meg nálam az életmód változás?

Elsősorban abban, hogy megyek. Most, hogy messzi utakra nem ajánlott vállalkozni kézenfekvő, hogy az egy percnyire lévő kompot választottam első utamra karácsony második napján. A séta hosszúra sikeredett, és úgy rákaptam, hogy azóta több száz kilométert „mentem”, az úti gondolatok egy részéből alkalmi próza született, nem teljesen irodalmi igénnyel, más látványok megverselődtek – jelen kedvencem a Kutya a kanapén című vers… - a túlparti gát egy távoli, tákolt viskóját őrző eb nyújtotta az ihletet. De vannak más, természet által serkenő írások is, mert minden út tartogat meglepetést. Az első hóvirág, kék csillagvirág, vagy a parti füzesre fagyott jégcsapok, befagyott vizek, mostanában pedig a robbanásszerűen éledő ártéri erdő. Felfedezéseim közül az első számú a túlparti Baller tó, mely éppen szemben van az itteni kavicskotróval. A tavat anno „ügyesen” rányitották a Dunára és a hódok fő lakhelye lett. Sajnos a mérhetetlen mennyiségű szemét jól mutatja, hogy az emberek „kedvenc” kirándulóhelye is egyben. Szomorú példa arra, hogyan ejt az emberi butaság, nemtörődömség a földön sebhelyeket…

Gyakran megálljt parancsol a gondolat, hogy e vergődő világban a megújhodó természet mily könnyedén teszi a dolgát. Az örök körforgás új és újabb jeleit meglátni egy-egy bimbóban, felröppenő madárban, fényes tollú vadkacsa merülésében. Sok-sok apró, nagyszerű élmény, még akkor is, ha közben távoli csodák is gyakran felrémlenek, azok, melyeket meglátogatni nem lehet.

Erdély, Bosznia, Adria, hegyek és tengerek most fellélegeznek a milliónyi utazó jelenlététől megszabadulva.

Most földünk lakói számára a bajok mellett lélegzetvételnyi idő is adatott az észheztérésre, legalábbis remélhető, hogy fel tudjuk fogni parányi voltunkat és óriási felelősségünket.

Hogy mégis miért adtam írásom címéül azt, hogy helybenjárás?!

A túlparti település, Szigetújfalu történetéről eddig vajmi keveset tudtam, de ahogy szaporodtak a séták, úgy éledt bennem a kíváncsiság. Egy alkalommal megálltam a faluban lévő emlékhely előtt, ott az első világháborúban elesett katona szobra mellett van egy szikla is felállítva. A GULAG-ra elhurcoltakra emlékezve állították nem is olyan régen, 2016-ban.

"Az 1945-ben Szigetújfalu községből elhurcolt 134 lakos emlékére."

Álltam a tábla előtt, olvastam a felvésett szöveget és drága hazánk kegyetlen múltja felsajdult bennem. Hamarosan megtudtam, hogy a faluból ezernél több német ajkú lakost telepítettek ki a „felszabadulás” után. A pokol bugyrait megjárók közül, ha visszatértek is néhányan otthonaikban, házaikban már idegenek éltek.

Belegondolni is borzalom.

De mi történt a háború utáni időkben, itt a nagy folyó innenső partján?!

Hihetetlen, hogy mily vastag hallgatás rakódott Ercsiben a múltra.

De az internet világában néhány perc alatt rá lehet találni a szomorú és elhallgatott idők számtalan mementójára.

Hogy történhetett meg az, hogy soha, senkitől sem hallottunk róla, sem iskolában, sem megemlékezésen, sem magánbeszélgetésekben?!

A megszállók a dunai átkelés után nem soká vesztegették az időt, bár Budapest ostroma még zajlott, Ercsiben, 1945 januárjában már gyűjtőtábor működött! Ebbe a gyűjtőtáborba hurcolták a megszállók a környező, de a távolabbi településeken elfogott embereket is. Bumáska, azaz igazolás ígéretével a 16 és 60 év közötti férfiakat összeterelték Ercsibe, innen pedig tovább Cece „megállóval” egészen Temesvárig, vagy még messzebbre a távoli orosz föld valamely bányájába, több évnyi robotra azokat, akik az út során nem haltak meg, éhen, fagyban, vagy betegségben.

Az elhurcoltatás borzalmairól megemlékeznek Érden, Tárnokon, Pesthidegkúton, s még számos településen. Dorogi munkások, budapesti kórházi ápoltak, sóskúti parasztok – válogatás nélkül kerültek nyomorúságba, halálba menetelők ezrei, kényszermunkatáborba hurcoltak sokasága…

Itt Ercsiben egyetlen engesztelő gyertya, egyetlen szál virág, egyetlen szó sem jutott emléküknek az elmúlt 75 évben.

Vétlenek sokaságát hurcolták a falu határába, s innen tovább az ismeretlen borzalmak felé, s az ercsi lakosok ma azt sem tudják hol lehetett a gyűjtőtábor. Hiába kérdeztem történészt, lokálpatriótát, írót.

Félelem, gyávaság, cinkos eszmék okozták a furcsa, döbbenetes amnéziát? Nem tudhatom!

Történelmünk összefirkált lapjait nehéz megtisztítani, a hallgatás nem fedi el a borzalmakat.

A vétlenek sokaságától bocsánatot sosem kértek sem a megszállók, sem azok, akik kollaboránsként mindahhoz, ami itt történt asszisztáltak.

Ercsi hallgatott és hallgat.

Meddig?!

Megmutatni a múlt igazi arcát? A megszállás borzalmas véráldozatát? A gyűjtőtáborban vergődők sóhaját felidézni, mikor lesz hozzá bátorság?! Míg van élő személy, aki egyáltalán tud, mer, akar emlékezni!

Addig itt egy helyben toporgunk.

Mehetek utcáról, utcára és töprenghetek, hogy vajon ezen az úton is hajtottak zsidókat, munkaszolgálatosakat? A málenkij robora összefogdosott áldozatok ezreinek léptét sem visszhangozza semmi!

A kérdés, hogy voltak-e Ercsiben a kommunizmusnak áldozatai? – ma már fölösleges!

Tudjuk, hogy voltak, azt azonban nem értjük, hogy miért takarja még mindig a helyi történelem fekete lapjait vastagra szőtt hallgatáslepel?!

"Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni." – Menczer Gusztáv szavait idézem, aki 9 keserves évig volt fogságban a Szovjetunióban. Megalapította a magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét 1989-ben (SZORAKÉSZ), melynek haláláig elnöke volt.

Vannak e könnyeink, vagy inkább a kíméletlen múlt, a hetvenhat évvel ezelőtt és az azt követő évtizedekben megtörtént borzalmak eltagadását, a helybenjárást választjuk – a feloldozás reménye helyett?!

FÁZISOK

 

Így vagyok ezzel a tavasz szerelemmel...

Minden perc csoda.

Várom.

Rejtett zugokban is megtalálom, ahogy fesleni kezd a virág bimbaja.

S aztán a szív sajog, ha a gyors elmúlásra gondolok.

GOMBOK

 

Eresz alatt asztalon

udvari hosszúkás kispadon

kint és bent

lent és fent

ládák

dobozok

zsákok

tornyosultok hegyekben

tizenkét éve rám vártok

minden egyes mozdulat fájdalmas sóhaj

szívszorulás

könyvek – könnyek

poharak – párás sóhajok

kanalak – kínok

ezernyi tárgyat látok

múltat siratok.

 

Forgatom hátha új jelre találok

téblábolok

keserves minden mozdulat

tiltakozom

megpróbálom kimosni a foltokat

szélben szálló száradó kabát idézi alakod

jaj hogyan dobjam ki

előttem a zsák

benne ingek

fehér kék csíkos kockás

menthetetlen mind az idő foltját mosószerek sem fogják

makacs vagyok

látom ahogy megfordulsz az utcán megemeled a kalapod

elgondolkodva mész tovább

cipőd fényes makulátlan a ruhád

 itt a nyakkendőid nagy kupacban szanaszét

gyűrött inghegyek

jaj mivé lett mind s most mit tegyek

nincs más hátra ollót fogok

maradjanak meg nekem a gombok

gyöngyház fénnyel itt ragyogtok

morzsái a múltnak

 mind porba hulltak

tizenkét év elrohant

padon és asztalon

kint és bent

iratok

dobozok

zsákok

pakkok

legalább ti markomba szorított opálos fényű gombok

sötét felhők közt is velem maradtok.

 

/Édesapám drága tizenkét év után is sóvárgom bölcs szavaidat./

 1923 március 22 - 2009 május 8

MÁJUS

MÁJUS

Mámor

Álom

Játék

Utak

Sors

 

Fényostorok korbácsolják a vizet

hajó ballag

füstöt ereget

fecskék cikáznak

hullámtörés

májusi első vasárnap

korai ébredés

minden lázad

kevereg

kavarog

folyóm megfontoltan nyugodtan andalog

néhány csepp csillogó szirmokon

bíbor virág int be az ablakon

téboly ez

mi is lehetne más

színbomba

őrült szép robbanás 

résnyire nyitott ablakon

illat szökik be

orgonás

kóstolgatom

rám vár ma is a csoda

szikrázó virágok édes sóhaja

lépésnyire a földi mennyország

létharsogó csodás világ

édes szívfűszerek

béka ugrálja át a nedves köveket

szélroham játszódva tépi szét

cseresznyefánk utolsó féltett virágköpönyegét

s

a

szirmok

keringőző parányi hópihék

útra kelhetnek

fehér nyárhabban úszik a vidék

 

indulni

mozdulni kellene

várok kicsit

nézem a túlparti bársonyzöld fákat

arannyal átmosó nap lassúdad fényeit

hálát adok a sorsnak

minden álmokkal szegélyezett

mámoros reggelért

május

boldogság

bánat

kézen fogva nyomomban járnak.