Európában a háború 1945. májusában véget ért...
Május nyolcadika a "győzelem napja"....
"1945. május 9-én, éjfél után néhány perccel írták alá a hitleri Németország hadserege, a Wehrmacht feltétel nélküli megadásáról szóló nyilatkozatot, ezzel az európai hadszíntéren véget ért a második világháború. A hadtörténészek többségének véleménye szerint az európai háború ténylegesen néhány nappal később fejeződött be."
Kis hazánkban április negyedike a "felszabadulás" napja... bár a harcok még egy héten át tartottak... Mit sem törődve az áprilisi "véggel" még a nyár folyamán is "fogdosták" a hadifoglyokat kedves "felszabadítóink"...
Alábbi írásom az Ercsi Híradó áprilisi számában jelent meg. Máig sem feloldott, feldolgozott bűn, hogy a történelmi tények ferdítése okán hazug kép alakult ki évtizedeken át.
Közismert induló... "A múltat végképp eltörölni..." Majdnem sikerült.
Íme az írás:
HELYBENJÁRÁS
Mióta karanténilag erősen korlátozva vagyunk „mikroszkopizáltam” világomat. Minden apróságra több időt szánok, és igyekszem okosan gazdálkodni, mert bár úgy tűnik, hogy időnk, mint a tenger, de a körülöttünk lecsapó villámok mást sugallnak.
Miben is nyilvánul meg nálam az életmód változás?
Elsősorban abban, hogy megyek. Most, hogy messzi utakra nem ajánlott vállalkozni kézenfekvő, hogy az egy percnyire lévő kompot választottam első utamra karácsony második napján. A séta hosszúra sikeredett, és úgy rákaptam, hogy azóta több száz kilométert „mentem”, az úti gondolatok egy részéből alkalmi próza született, nem teljesen irodalmi igénnyel, más látványok megverselődtek – jelen kedvencem a Kutya a kanapén című vers… - a túlparti gát egy távoli, tákolt viskóját őrző eb nyújtotta az ihletet. De vannak más, természet által serkenő írások is, mert minden út tartogat meglepetést. Az első hóvirág, kék csillagvirág, vagy a parti füzesre fagyott jégcsapok, befagyott vizek, mostanában pedig a robbanásszerűen éledő ártéri erdő. Felfedezéseim közül az első számú a túlparti Baller tó, mely éppen szemben van az itteni kavicskotróval. A tavat anno „ügyesen” rányitották a Dunára és a hódok fő lakhelye lett. Sajnos a mérhetetlen mennyiségű szemét jól mutatja, hogy az emberek „kedvenc” kirándulóhelye is egyben. Szomorú példa arra, hogyan ejt az emberi butaság, nemtörődömség a földön sebhelyeket…
Gyakran megálljt parancsol a gondolat, hogy e vergődő világban a megújhodó természet mily könnyedén teszi a dolgát. Az örök körforgás új és újabb jeleit meglátni egy-egy bimbóban, felröppenő madárban, fényes tollú vadkacsa merülésében. Sok-sok apró, nagyszerű élmény, még akkor is, ha közben távoli csodák is gyakran felrémlenek, azok, melyeket meglátogatni nem lehet.
Erdély, Bosznia, Adria, hegyek és tengerek most fellélegeznek a milliónyi utazó jelenlététől megszabadulva.
Most földünk lakói számára a bajok mellett lélegzetvételnyi idő is adatott az észheztérésre, legalábbis remélhető, hogy fel tudjuk fogni parányi voltunkat és óriási felelősségünket.
Hogy mégis miért adtam írásom címéül azt, hogy helybenjárás?!
A túlparti település, Szigetújfalu történetéről eddig vajmi keveset tudtam, de ahogy szaporodtak a séták, úgy éledt bennem a kíváncsiság. Egy alkalommal megálltam a faluban lévő emlékhely előtt, ott az első világháborúban elesett katona szobra mellett van egy szikla is felállítva. A GULAG-ra elhurcoltakra emlékezve állították nem is olyan régen, 2016-ban.
"Az 1945-ben Szigetújfalu községből elhurcolt 134 lakos emlékére."
Álltam a tábla előtt, olvastam a felvésett szöveget és drága hazánk kegyetlen múltja felsajdult bennem. Hamarosan megtudtam, hogy a faluból ezernél több német ajkú lakost telepítettek ki a „felszabadulás” után. A pokol bugyrait megjárók közül, ha visszatértek is néhányan otthonaikban, házaikban már idegenek éltek.
Belegondolni is borzalom.
De mi történt a háború utáni időkben, itt a nagy folyó innenső partján?!
Hihetetlen, hogy mily vastag hallgatás rakódott Ercsiben a múltra.
De az internet világában néhány perc alatt rá lehet találni a szomorú és elhallgatott idők számtalan mementójára.
Hogy történhetett meg az, hogy soha, senkitől sem hallottunk róla, sem iskolában, sem megemlékezésen, sem magánbeszélgetésekben?!
A megszállók a dunai átkelés után nem soká vesztegették az időt, bár Budapest ostroma még zajlott, Ercsiben, 1945 januárjában már gyűjtőtábor működött! Ebbe a gyűjtőtáborba hurcolták a megszállók a környező, de a távolabbi településeken elfogott embereket is. Bumáska, azaz igazolás ígéretével a 16 és 60 év közötti férfiakat összeterelték Ercsibe, innen pedig tovább Cece „megállóval” egészen Temesvárig, vagy még messzebbre a távoli orosz föld valamely bányájába, több évnyi robotra azokat, akik az út során nem haltak meg, éhen, fagyban, vagy betegségben.
Az elhurcoltatás borzalmairól megemlékeznek Érden, Tárnokon, Pesthidegkúton, s még számos településen. Dorogi munkások, budapesti kórházi ápoltak, sóskúti parasztok – válogatás nélkül kerültek nyomorúságba, halálba menetelők ezrei, kényszermunkatáborba hurcoltak sokasága…
Itt Ercsiben egyetlen engesztelő gyertya, egyetlen szál virág, egyetlen szó sem jutott emléküknek az elmúlt 75 évben.
Vétlenek sokaságát hurcolták a falu határába, s innen tovább az ismeretlen borzalmak felé, s az ercsi lakosok ma azt sem tudják hol lehetett a gyűjtőtábor. Hiába kérdeztem történészt, lokálpatriótát, írót.
Félelem, gyávaság, cinkos eszmék okozták a furcsa, döbbenetes amnéziát? Nem tudhatom!
Történelmünk összefirkált lapjait nehéz megtisztítani, a hallgatás nem fedi el a borzalmakat.
A vétlenek sokaságától bocsánatot sosem kértek sem a megszállók, sem azok, akik kollaboránsként mindahhoz, ami itt történt asszisztáltak.
Ercsi hallgatott és hallgat.
Meddig?!
Megmutatni a múlt igazi arcát? A megszállás borzalmas véráldozatát? A gyűjtőtáborban vergődők sóhaját felidézni, mikor lesz hozzá bátorság?! Míg van élő személy, aki egyáltalán tud, mer, akar emlékezni!
Addig itt egy helyben toporgunk.
Mehetek utcáról, utcára és töprenghetek, hogy vajon ezen az úton is hajtottak zsidókat, munkaszolgálatosakat? A málenkij robora összefogdosott áldozatok ezreinek léptét sem visszhangozza semmi!
A kérdés, hogy voltak-e Ercsiben a kommunizmusnak áldozatai? – ma már fölösleges!
Tudjuk, hogy voltak, azt azonban nem értjük, hogy miért takarja még mindig a helyi történelem fekete lapjait vastagra szőtt hallgatáslepel?!
"Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni." – Menczer Gusztáv szavait idézem, aki 9 keserves évig volt fogságban a Szovjetunióban. Megalapította a magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét 1989-ben (SZORAKÉSZ), melynek haláláig elnöke volt.
Vannak e könnyeink, vagy inkább a kíméletlen múlt, a hetvenhat évvel ezelőtt és az azt követő évtizedekben megtörtént borzalmak eltagadását, a helybenjárást választjuk – a feloldozás reménye helyett?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése