Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2025. január 5., vasárnap

JANUÁR ÖT:




Január öt. Oszlik a köd.

Reggeli helyzetjelentés. 
12 Celsius a szobahőmérőn.

Rituálisan.

Tűz gyúl.
Víz forr.
Kávé.
Tejszín.
Méz.
Két keksz.
Import.
Hátizsákos.
Álomban útra készülés.
Váll fáj.
Kendőt rá.
Talán már ötven éves.
Izsóka horgolás.
Koszos drapp színű.
Melegít.
Inkább a szívemet.
Hőfok.
12.
Brrr.
Gyöngyök szanaszét.
Hajó közeleg.
Egészen a partfal alatt.
Sekély a víz.
Türelem.
Öröm.
Vörösbegy!
Most!
Végre!
Életben van.
Magot keres.
Dermedt hóvirágok.
Közöttük lépdel.
Szép lesz a ma.
Unokás.
Mesés.
Kezdődik a nap.
Korty kávé vár még.
És megszámlálhatatlan boldog ölelés.


2025. január 4., szombat

TISZTÁN


Tisztán kirajzolódik ma minden
mit
napokig a köd eltakart
semmibe lökött.
Dér maradék
selymesen csillanó tócsa
fák közt
zúzmara nyomok
part magasból lekúszó gyökerek
dülöngélő fák
szél tépte zászló
etetőből kihullott magok
víz fölött szálló fekete madarak
jégfoltok
sziporka
frissé suvickolt ablakon
szirmok tükröződnek
gyertyák
díszek
az
ünnep még ezt-azt itt hagyott.

Tisztán kirajzolódik minden
ébredés és távozás
éles nyomata.

Esztendő kezdetén
titkokat cipel a jövendő
komor felleg érkezik
vagy
aranyló kincsekkel ragyogó
nap ékes sugara.

Ki érkezik majd
s
könnyezve kitől búcsúzunk
létkérdések kérdőjeleit
elhessegetem 
holnapunkat ki nem kutathatom.


2025. január 2., csütörtök

Új esztendő... Feketén - Fehéren

 


Hálával.
Megértem
több volt
mint reméltem.
 
Dér fehér csipkeálom
cukorral hintett 
törékeny gallyon
dermedt ágon
madár rebben
fekete szárnyon
álmok
árnyak
suhannak
szelíd szavadat várom
tejszínű a táj
vércsepp
vörös bogyó
minden tegnap
minden vágy
halkul
fut az idő
rohan tovább
megérjük 
talán jövő év 
homályos hajnalát.
 
Kérlek
múló kísértet
szívünket ne járja át
kívánságözön
zúdul
árad
két esztendő határán
düledeznek a józan gátak
ész megáll
nem mérlegel
jövőt színez
ámít
könnyebb utakra csábít
hol
nincs
bú batyu
baj
gond
sötét ég
szomorú hajnal
nem bajmolódunk
sajgó szívszavakkal.
 
 
 

Egy dal nekem, neked, nekünk...

2024. december 31., kedd

Az esztendő utolsó napján... 2024.12. 31.

  


 

"Mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

Mielőtt átlépünk a küszöbön, végig tekintünk az év utolsó napján, az elmúlt 365 nap tarkálló szövetén, itt-ott folt, máshol pecsét, felfeslés, bomló rojtok. Máshol a nap szítta virágok közt, apró, üdítő levelecskék. Egy év, hatalmas, színes szőnyeg. Lábnyomok ezrei, botlások, örömök, s ha ritkán is, de akadnak még boldog tánclépések.
Tükröt tartunk magunk elé, s létmesénkre gondolunk, majd arra, mit hozhat még a holnap. Titokfejtések kísértete ritkán, egyre ritkábban siet felénk. Csendesülés és hála - lenne jó, ha arcunk elé tisztán, homálytól, karcolástól mentesen emelnénk az élet örömét és keserűségeit.... számvetésileg.
Fogyatkoznak éveim, fogyatkoznak éveink... S ha számolunk is, már nem évtizedek sokaságát próbáljuk tervekkel színezni, vagy összefércelni azt, ami széthullani látszik. Csak ezt az egyetlen, kopottas létszövetet szorítjuk magunkhoz, s suttogunk, sóhajtunk vagy kiáltunk valamit: Család, gyermekek, egészség, jólét, valahová vezető út vágya...
S a visszhangon magunk is meglepődünk...
"A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

https://www.irodalmijelen.hu/2018-apr-01-1343/karinthy-frigyes-barabbas

 
BARABBÁS

2024. december 30., hétfő

Ragyogós... 12000 lépés.

 December gyenge teljesítményét próbáltam kozmetikázni tegnap...











2024. december 29., vasárnap

SZÍVREDŐBEN

 

 


Szavadat loptam
most fontolgatom
kit s mit
rejtek
szívben lélekben
és
soká nem is takargatom
csupán néhány szó
mondhatni porszem
nem lehet pontos
sohasem a szórend
hétköznap szorítás
szétfutó árnyak
meglep mindig
a
békébe forduló
december varázslat.
 
Ünnep van
mézeskalács morzsa szóródik
selyempapír zizeg
csend kalimpál bennem
hála hogy élek
létezhetek.
 
Narancshalom
alma
mézcsepp csurran
kék csillámos tálba
míg
emlék sereg tolul
kopott idők
dermesztő mostohasága.
 
Megörökítem a mát
hogyan fogok gondolni
'24 karácsonyára
?!
 
Hőmérő
nóziporszi
hapci
köhögés
torkukat a dátha folyton kaparássz.
 
Együtt 
gyengélkedve 
is 
belépünk a csodák világába
édes az ölelés
meleget ont lélek és kályha
illat száll
éjbe suhanó hozsánna.

Mosolyok fűzére felfénylő lámpa
ha indulnak is haza
velem maradnak
láng lobban
s
mese vegyül ünnephalkulásba.
 

A szót - szívredő - L. G.-tól csentem, remélem megbocsájtja.

2024. december 24., kedd

A jászolban ki az ott?!

 FEL NAGY ÖRÖMRE! 

(Cseh Tamás)

 

"Fel nagy örömre! ma született,
aki után a föld epedett;
Mária karján égi a lény:
isteni kisded szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd a te édes Istenedet!
 
Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
bársonyos ágya nincs neki itt;
csak ez a szalma, koldusi hely,
rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj,
mert ez az égi s földi Király!"
Gárdonyi Géza
 

 
Barsi Balázs  gondolatait ajánlom az ünnepi elcsendesedéshez.

2024. december 22., vasárnap

ÜNNEP FELÉ...

A negyedik gyertya hamarosan lángra kap... 

ARANYVASÁRNAP


Két éve írtam az ADNI JÓ bejegyzést, azóta sok minden történt. Egy beregszászi férfi segítségével kiváló kályhát "vettünk", az illető egy boltban dolgozott, s midőn megérkezett tőlünk a kályhára gyűjtött pénz, azaz kvázi megvásároltuk a kályhát, Ő elvitte a kis családhoz, beállította biztonságosan. (Ma már hiába kutatnánk, a férfi segítőkre veszély leselkedik.)

Lett hát kályha , de van e idén tüzelő?!

 Októberben tudtam meg, hogy arra bizony nem futja, így hála a gyors és önzetlen adakozóknak tüzelőre valót utaltam, és még "hálább" Sipos tiszteletesnek, aki minden hónapban, milliónyi dolga közepette is útba ejti a családot.

Orvosság, tüzelő, áramdíj, új kis cipő a kinőtt helyett, és élelem vásárlás... ezek voltak az őszi, tél előtti legfontosabbak!

Bevallom nem vagyok önzetlen, egy éve feladatul tűztem ki, hogy az anyukának meg kell tanulnia írni. Két általam ismeretlen, azaz csak virtuálisan ismert tanító néni munkafüzetet, írószert küldött...  

Tavaly ilyentájt elkezdődött a betűvetés, körök, pálcikák, vonalak, szépen szaporodtak és kikerekedtek... Kaptam és kapom a napi "írásokat", néha szép, gömbölyű betűk, máskor rémes macskakaparás... Mutatva, hogy éppen milyen is a helyzet, a lelki állapot.

Háború van, elképesztően nehéz az élet békében is kenyérkereső nélkül, de így még súlyosabb problémákkal kell megküzdeni odaát. (A meg nem szökött férfiakat halni viszik, szaporodnak a fejfák és az árva gyermekek.)

Mi itt bele sem gondolunk, csak pézsmitálunk, ha valami nem kedvünkre való... Miközben néhány száz kilométerrel arrébb borzalmak történnek. Békében, bombariadó nélkül készülődünk: Van dísz, van fa, van étel, meleg, muzsika, fényfüzér...

 De van e jó szív, odafordulás, a szükséget szenvedők felé forduló irgalom?!

Mitől válik áldottá az ünnep?! Kik vagyunk? Saját vágyaink rabjai, vagy kegyelmet elfogadó és tovább adni képes emberek?!

Hála minden segítőnek, aki túl lát saját létének biztonságán, és másokra is gondol!


Dietrich Bonhoeffer: Ki vagyok én?

/Börtönlevelek/

Ki vagyok én? Gyakran mondják:
cellámból úgy lépek elő,
derűsen, nyugodtan, keményen,
mint várából a földesúr.

Ki vagyok én? Gyakran mondják:
őreimmel úgy beszélek,
szabadon, tisztán, kedvesen,
mintha parancsnokuk volnék.

Ki vagyok én? Azt is mondják:
sorsomat úgy viselem,
mosollyal, nyugodtan, büszkén,
mint aki váltig győzni szokott.

Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg,
aki levegőért kapkod, fuldokol,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
jó szóra, baráti melegre,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?

Ki vagyok én? Ez vagy az?
Hol ez, hol amaz?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
magában sápító hitvány alak?
Vagy vert had fut bennem
szanaszét a már kivívott győzelem elől?

Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!

2024. december 21., szombat

Elfeledett szavak...

 



Minden szó szabad
elénk szalad
kínálja magát
vibrál kacérkodik
hangunkon
mégis oly halkan hallatszik
lopva
lesve
ki bámul értetlenül
alig merjük megsúgni
mi zajlik legbelül
homályos a pálya
szemünk
alig-alig látja a holnapot
pirkad
derül
ragyog
vagy
alattomos bánatba menekül.
Elfelejtett szavak
hála
öröm
szerelmes pillanat
ölelő karok
vágya.
Kisgyermek nyafog
kérlel és várja 
tanítsd a mára
fogd kezét
vezesd hogy útja során
legalább ő ne legyen rest
szólni igazat és szépet
hallgatni messziről érkező
valódi meséket
hinni
várni
látni
!
S a jászol előtt
örömhullámos szívvel
hálásan megállni.
 

 

Régi nyarak, régi versek...

 Tizenkét éve...

 

Régi nyarak igézete





Míg jóllakottan habzsoltuk 
bolond nyarunk
nektáros ízeit
arcunkon mézpermet csillogott

bőrünk borzolták
fülledt éjszakák után
hajnalunk
friss szellő hullámai

esténk tikkadt vándora
a
csend
nem találta testünk frissen vetett ágyban
éjlugas alatt
ért bennünket a mámor
szabadon szálltunk
miénk volt
minden végtelen
csillagos
szerelemvillámos éjszaka


nem éreztük  magányos
didergő esték lázát
mikor nem elég
vállunkra vetett kendő
forró tea
kályha lobogó lángja
fázó testünk remegését
pohár bor sem zabolázza

még

súgjuk
míg
karmos hideg fészkel ölünk körül
dörömböl szívünkben
magányunk vértolulása

álmunktól remélhetjük
csupán
emlékeztesse sejtjeinket
gyöngykagylós nyarunk
fénytajtékos vágyzuhatagára.

 /Az Érdi Írka verspályázaton ma átvehettem e versemmel a fődíjat! Köszönöm./