Írtam talán már róla... Szüleim halála után, 2009 májusában, apám iratai, papírjai, könyvei között pakolászva egy szürke zacskó került kezembe. Kint szépen sütött a késő tavaszi nap, bennem azonban a hideg, fájdalom és szomorúság kiszorított mindent, ami az élet szépségéről zenghetett. Nehezen birkóztam meg a tartalommal, mind-mind hivatalos papír volt, többségük közvetlenül kapcsolódott az ötvenhatot követő megtorláshoz.
A legmélyebb nyomott az a kihallgatási jegyzőkönyv hagyta, melyben az apámra záporozó kérdések azt forszírozták, hogy ki juttathatott el anyámnak háromszáz forintot, hogy anyám a kenyérkereső nélkül maradt családban enni adhasson a három gyereknek.
Minden karácsonyi fény, minden ünnepi készülődés eszembe juttatja azokat az időket, amikor kilátástalanságban éltünk. Már nincs kitől megkérdeznem, hogy valójában ki volt a "tettes", ki bátorkodott segíteni. A besúgóval sem volt módom találkozni, aki a szerveket értesítette, hogy nem halunk éhen, mert valakinek adakozó szíve volt. (Szüleim előttünk sohasem emlegették az illető nevét.)
Sok idő telt el, több, mint fél évszázad, s néhány éve, amikor Kárpátalján járva idős nénikkel beszélgettem szembe jött velem ugyanaz a tilalom: A háború után a fogságba elhurcolt férfiak hátrahagyott családjának TILOS volt segíteni! Az emberek mindenféle fondorlattal igyekeztek túljárni a hatóságok éberségén, hogy kenyér jusson a tengődök asztalára. Kevesen ismerik Sztálin szavait: A magyar kérdés csak vagon kérdés... Buzgalmának nyomatékot adva a férfilakosság zöme kényszermunkára került, s tízből hét férfi soha többé nem tért vissza családjához. Az őrült eszmék számtalan életet követeltek, máig ható nyomort, bánatot hagyva maguk után.
Ma más világot élünk, legalábbis itt a mi hazánkban nincs megkülönböztetés, nincs kényszer, bármit megtehetünk, bárkin segíthetünk, egyetlen veszély leselkedik ránk a KÖZÖNY!
Ha jut kenyér, kalács, meleg étel, fűtött lakás - nézhetjük tétlenül mások nélkülözését?!
Számomra a válasz egyszerű, hála Istennek nem vagyok azzal a tudattal egyedül, hogy adni jó! Tegnap lezárult a licit, melyet december, a várakozás idején indítottunk.
Immár van otthona a szép faliképnek, melyet Szepesi János faragott, s az adakozók és licitálók közül hárman meglepetésben részesültek,
mert ADNI JÓ!
A licit során helyi fiatal házaspárok fogtak össze, s így Ercsiben marad az alkotás.
A befolyt összeget átutaltam a KEGYES számlaszámára, Sipos tiszteletes úr majd visszaigazolja az "érkezést", s a napokban elviszi a pénzt Beregszászra annak, akinek szántuk. Új kályha mellé a rossz ajtó helyett másik kerül, meg tüzelő, szép sorjában, hogy a gyermeknek, aki apa és nagyapa nélkül nő fel biztonságos legyen a kis élete anyukájával, nagymamájával együtt szeretetben.
Képek is lesznek majd, s hogy én se tétlenkedjek már töröm a fejem, hogyan lehetne az Erzsike és Lacika számára kiutalt, borzalmas állapotban lévő szükséglakást lakhatóvá, igazi otthonná alakítani.
Köszönet minden adakozónak!
Az adomány, a sok fillér, apró forint továbbra IS nagy segítséget jelent:
11773360-20241261
Kósa Márta
A közleménybe írandó: LACIKA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése