SZÍVVIHAR

SZÍVVIHAR

Mohón éhesen kavarog a víz

s

te

óvatlanul

bódult táncba hívsz

sötétbe csomagolt fellegek felett

kettőnknek
közös napokat képzelek

ölembe hulló ezer apró emlék

nem mondhatom hogy itt jártál nemrég

huszonöt évnyi tegnapok súlya nyom

szívemhez kapok

kibuggyan a könny

régi szerelem

lépteinket összepréselem

érintések

szavak

sóhajok

arcomból tincset simító suta mozdulatok

néhány grafit nyom

vénült papíron
szívemben él
merre lehet nem is gyanítom

élünk

ugyanaz a reggel kelt fel

ugyanaz a parti illat csalogat

nézzük a túláradó folyót

ladik billenést

rohanó vizeken fehérlő hajók verte habzó hullámokat

rég volt

elárvult napok 
a
sors nekünk talán mást is tartogatott

kinccsel áldott
útravalót adott

kövecskéink

ügyetlen

kacsáznak

nyoma sincs már viharként ránk szakadt

sebző boldogságnak

ne faggass

csak egy kavics

parányi

barna

emlékeztet arra

az

 őrülten ölelő
májusi szívviharra.

Szinezd újra...

Felhőben és fényfürdőben...

Májusi pompa

Szirmok

színek

   csodák...

 

Minden jó

Minden jó, mondaná P. S. P. - hét és fél, és végig trappolna a kerten, arcán azzal a mosollyal, amitől elolvad a szív, s amiben valóban minden benne van.

Minden jó?
Kérdezem magamtól, halk, hűvös, felhős, pongrácos reggelen...

A teremtő ma nem túl nagy buzgalommal festette meg a tájat.
Minden zöld, szinte minden.
A kék inkább csak fátyol, s én a sok zöldtől alig látok valamit a folyó partjából.
Néhány fehér pihét sodor a lég, s a szállongó szöszmöszökről nem is tudom mifélék.
A zöld lombok között madárcsalád osztja meg a friss híreket.
S a levelek éppen csak remegni kezdenek.
Valahol távol, mintha meggondolná magát a nap, parányi fényt küld, hogy lássam sárga is van a reggeli világban.

Minden jó! - mondaná hét és fél.
Hát én sem kérdezem.
Minden jó! - suttogom - míg e tavaszi szépséget hosszasan nézhetem.

Május - a képek tegnap alkonyatkor készültek, mikor elcsendesedett a ház, az udvar.
Mikor A+A+Á+D már útjukra indultak, s üres lett a hinta, a kert.
Én meg csak ültem, ültem, ültem, s bámultam a minden szépeket, míg a szúnyoghad meg nem érkezett.

Könnyeim között

Arcodat ma is látom

életet adtál

s

kerek

e

világon

nincs

rajtad kívül más

kinek hiánya mindennap lecke

mindennap számadás

késő már és kárba is vesznek a könnyek

elsuttogott utolsó szavaid

tíz éve visszhangoznak

felettem köröznek

béke van bennem

szóltál szívedre szorított kézzel

visszanézve a távolodó világra

a

messzeségben harang kondult

illat tört be az ablakon

friss májusi széllel az idegen szobába

téged idézlek ma is míg monoton

nehéz cseppek

öntözik a kertet

 válaszaim semmibe hullanak

hiába a hála

ANYÁM

május virágai mind neked öltözködtek

selymesen fénylő ünnepi ruhába.

A nagy fogadalom napja....

66
HATVANHAT!

HATVANHAT????


 

Jégvilágom

Lábam alatt

pattant

szikrázott a jég 

gondolatban indultam feléd 

dermedt kis tócsa

tükörüvege kacéran csalt

lépjek most bele

roppant

s

szétfutott egy

apró hasadás

pillanat

elmúlt hát  a felfénylő varázs 

törékeny létünkre

mondd csak ki vigyáz

ki visz

ki vezet

tört utakon át

hol hullik vissza ránk régi vágyvilág

dermedt ablakom

jégvirágait

körmömmel

könnyel

vérig törölgetem

fagyok

szavak

ne üssenek

rést

                                                                      didergő hitemen.

MORZSÁK

Ne

szólj

ránk

szétszóródott édeskés morzsák

miatt

elkapott pillanataink

ha

könnyesek

mikor

szél

borzol

szét

őszes tincseket

fáradt hajszál akad meg kabátunk peremén

ne

szólj

ránk

esendők

és

esetlenek

hideg semmiben kapaszkodunk

végig csúszik kezünk jégmázas ablaküvegen

ránk ront keresetlen bánat

kóborló szerelem

téblábolunk

léptünk botol

botor szívvel

szépséges

burjánzó

utolsó tavaszért imádkozunk

fázósan összehúzott kabátunkban

míg lehet

sejteni vélünk létmeleg fészkeket

élet

ne

szólj

ránk

ha

győzelmet

arat

felettünk

sóváran a képzelet.

/2017. december.../

Őrt állnék...

Őrt állnék én árva

bolond szívem

újra

s

újra

tárva

kapaszkodom

a

régi föld felé

bár

 lépnék inkább egyet fölfelé

kapaszkodom

szívem hiába szorítja

régi éhségek

sebhelyek

satuba zárt félelmek

ősi kínja

hiszem

hogy

ide születve

rátalálhatok a kincsre

tarthatom

nézve

mi végre élnénk

ha

nem

gyümölcsös évek

termékeny nyarak

dús kamrájú őszök

hó halmos

izzó hasábos

brummogó kályhás telek

melegében

bízva

tavasz lesz majd

új szentek helyett

feledett angyalokkal

tölti

múltból kiforduló

tekintetembe lét mámorát

az

élet

árván

topogva

tékozló napok

ingatag pallóin át

keresi isteni őrangyalát

a

lélek

felnéz

majd a föld porában lépked

indulni kellene

bársony puha sugallat

hulláma önti el

isteni kegyelem táplál

naponta

reménytől feszülő

telt

létemlőivel.

Képek

Képek egy új tavaszban/ból....

Zuhan a tavasz

hol télbe

hol nyárba

szirom szakad

kerítésen bámészkodó

árva

fekete

madárka

tépi a szél

sziszegve

mindent

ide

oda

rángat

huss

száll

a

madár

szanaszét

szirmok

szitálnak...