Hómap - karácsony felé

Hómap!

Holnap lesz az érkezése, fénycsillagos remegése, mégis nekem ma is lesz drága ünnepem, hisz kicsikéink itt lesznek velünk, velem.

"Hómap" mondta Simon míg nem volt nagyfiú, de ma már a hatodik év hónapjait koptatva nem mond ilyeneket, helyükre kerülnek lassan a hangok.

Nekem mégis maradnak a suta kis szavak.

Karácsonyi készülődés emléktükröcskéi csillannak. Valahogy más már minden mióta három szempár segít jobban látni a világot.

Fellebbennek a fátylak, régi idők karácsonyának feledni vélt titkai hullanak elém.

Szegény, kopott évek.

Szomorú, nehéz élet.

Küzdelmek.

Harcok és keservek.

Nehéz teherrel rakott, létrogyasztó évtizedek, akkor volt, hol nem volt, amikor gyerek voltam...

Mikor a szegénység oly természetes volt, mint maga a levegővétel, mikor egy szem narancs maga volt a vágyak megvalósulása.

Mikor a kalácsillat, az anyám készítette sztaniolba csomagolt szaloncukor íze felülmúlta az összes ízkavalkádot, ami képzeletünkben élt.

A hóban ropogva közeledő csizmák hangja, a kántálók ég felé kanyargó tiszta éneke!

A fohász tisztán magasodott fel a füstölgő kémények fölé, és biztosan tudom, hogy meghallották odafenn.

Nyomorgós, egy cipős, öröklött nagykabátos, csontig hatoló hideges évek emléke feljajong.

Pont most, amikor már finoman duruzsol a kályha, meleg takaró és párna kerít körül, most, amikor az ajándékok már mind elkészülve várják a délutánt, most fordulnak vissza az évek, hogy anyámra, s apámra visszanézzek.

És felemeljem hozzájuk arcom, egy érintésre, bár egyetlen tiszta szóra, hogy gyermeki szívvel vágyhassak éppen úgy a jóra, mint akkor, amikor vacogós estébe hajló csendben sötét szobából angyalokkal cikázó egekbe belestem.

Felmelegít a hála, és a várakozás öröme, a titkokat most nem kergetem, benne lesznek a gyermeki mosolyokban, vágyakozásban, ölelésben, gyertyák libbenő lángjában!
Ma a legnagyobb földi ajándékot, az életfolytatás boldogságát megkaphatom!