Maszatok...

Reggeledik.

Oszlik a sötét, a homály, az ablakon túl kis fenyőfa áll, rajta villannak a fények, ahogy ki, a túlpartra nézek.

Az üvegen nyomok, kezek és mancsok, vagy inkább mancsok és kezek.

Micsoda élvezet ablakhoz állva, orrot nyomva bámulni a hajókra, kompra, a világra!

Az első nyomok lent Zsömi bekéredzkedési kísérletei, pláne ilyenkor, amikor az ünnep "megszentelésének" elengedhetetlen 21. századi kelléke a durrogtatás.

Ma lesz az igazi cirkusz.

Zsömle majd betérhet hozzánk. A macsek immunis, neki jó a fűtött kutyaól.

Mancsok felett ujjlenyomatok sorjáznak, azok fölött egész tenyérnyomok, egyre magasabban... fel, fel és még feljebb.

Tegnap lenyomatok.

Amikor a HAJÓ!!! kiáltás elhangzik futás az ablakhoz, és kezdődhet a tippelés...

Honnan hová?

Mit vihet?

Milyen zászlója van?

Simonom a drága boldogan kiabálja - MAGYAR! - mert a hajóorron ott lobog a piros-fehér-zöld.

Sokadszorra is megbeszéljük, hogy az első zászló mindig azt jelzi, amelyik országban jár a hajó.

Tegnap beletört a bicskánk...

Valahogy annyira hasonlóak a posztjugoszláviai lobogók.

Tippeltünk ezt - azt, végül segített a mi barátunk, azaz a kereső, s így tisztázódott, hogy éppen szlovéniai hajó úszik el partfalunk alatt.

Vissza hát a nyomokhoz.

Tisztulnak a fények, s én kifelé figyelek.

Ma halvány, szürkés-kékes a reggel, egyetlen csíkkal, repülő húz kelet felé.

Türelmes a csend, moccanatlan ágak, egek felé nem kaparásznak, semmi sem rezdül, s a madarak sem keresnek még új magot.

Maradnak hát nekem az ablaknyomok.

Lilié már egészen magasan maszatol, látom ahogy sudáran áll az ablaknál, szája szegletén morzsa billeg, ujjhegyére csoki, vagy süti ragadt.
Kifelé figyel, opálos zöld szemében ülnek a világ összes, kibonthatatlan, kimondhatatlan titkai. Élők és elmúltak súlya vállára telepszik. Néha titok, rejtély, máskor láz, lázadás, vagy fémes villanás, megismerhetetlen utak szövevénye.

Simonom már elhagyta mackós alakját, gömbből sportos fiatalemberré változott az év során, tenyere erőteljesebb nyomokat hagy.

Küzdő és harcos.
Szelíd bárány és makacs medve vannak benne jól összekeveredve.

Hol az egyik, hol a másik kerül felül, szerencsénkre több a bárányság, gyengédség, vad és fékezhetetlen mivoltát jól felfalja a mozgás.

Benne egyértelmű a gének játéka, kézzelfogható, világos. Nem kell ismeretlen kódokat megfejteni.

Ismerős minden mozdulat.

Néha rá hulló árnyak, melyeket mindig felvált a fény, vihar és ború úgy múlik el hirtelen, ahogy jött, s oldódik szívmelegítő öleléssé.

Kinézett hát az ablakon, mancsok magasodnak, figyelte a kompot, a vizet, madarakat, partot, valahol berregő könnyű kis repülőt.

Átadta magát a pillanatnak.

És, hogy végére érjünk a nyomozásnak...

Lent, nem sokkal Zsömi kinti mancsai fölött, bévül picikék, törékenyek láthatók.

Szívolvasztó kezecskék.

Már hallom is, ahogy Lenci nevet, csacsog, macskát bámul, kérdez, kutyától remeg.

Figyel, intéz, belakja a teret.

Olvas, játszik, velünk mókázik.

Aztán este, amikor már az összes gyertyát leellenőrizte bátor tettre szánja magát - Zsömlét simogat, persze bent, mert  nem bírva tovább a gyerekek zsivaját, s betért egy-két simításra a verandára.

Ja ez titok, hisz anyjuk engedte be, s a három gyerek szőnyegre guggolva kényeztette az ebet.

Csak a Papi ne tudja meg.

Szóval a nyomok ma a tegnaphoz vezettek, suhanó hajók, szürke hullámok és felsejlő narancs korongos reggel ébreszt, s belém fészkelődik újra az öröm.

A hála értük!

Köszönöm az édes tegnapot, azt hogy hagyott nekem mára némi maszatot, mit zsémbesen és nevetve fogok eltüntetni a földre lehullott morzsákkal együtt!