ÓBOR

Nem kell hogy hátra nézz

meg se állj

karcsún

törékenyen

múlik a nyár

ősz toporog kopott küszöbünk peremén

ajtóm sarkába

sápadt leveleket gyömöszöl a szél

maradék dióhéj koppan

télszagokat érző

vén bogarak búvóhelyet keresnek

rések alatt

a

szél

kacag

belém köt

bőrömet cibálja

kóbor füstgyerekek

karikáznak fel az égi

csillámkékre festett világba

felhők

sugarak

felhők

alkonyba hajló hangulat

majd

újra

vakító villanás

derűt mutogató fények érzéki lángolása

buggyant gyümölcsök édes nedveit

bódult darazsak kedvükre szürcsölik

őszi mosoly ölel

nem fordulok hátra

sejtjeimbe préselt

illatok

színek

fények

érintés jelek

megannyi méreg mind egyszerre forr

egyszerre felpezseg

mustból óbor lett

csóknyomoktól részegen

magamat újra hozzád képzelem.