VAKLÁRMA

VAKLÁRMA

Hajnalban szálló pára pihék

szétfutó sóhajok

a

nap

már

ragyog

nyoma sincs a tegnapi borúnak

virágaim kövéren roskadoznak

szirmaik egymásba simulnak

maradék vízcsepp nyomok

túlérett cseresznye nedves pázsitra potyog

duzzadtan

feketén

ázott

eprek

hajlanak

hullanak a számba

buggyanó piros a málna

eszeveszett sebességgel múlt el az éjjel

álmomba belemosódott hangok

távoli zenével

messziről érkező hajók dohogása

összekevertek

gyilkost

szeretőt

 árulót

jótevőt  

vesztes és nyert csaták rabja lettem

vihartól szabadulva ébredtem csendesen
végig simít a béke 
nem vakít ma semmi sem

tisztán

ártatlanul

nézem

a

tegnap gyilkos fegyverét

édes szabadság

csillanó cseppek

bennetek fürödni kész a nap

hol

lapul

hol

marad

          az

          íz

         a

         zamat

     magamra miért hagynak kóborló szavak

        hová rohan a nyár

        vagy

      vaklárma

       az

      egész

      s

      elég ha marad a rész

      kortyolni a mából

    lemondani eperízű csókok mákonyáról

    karcolni

   kutatni

   búcsút venni vagy éppen megmaradni

   szerelmet elvenni

 feledni

 nem sírni és nem is felnevetni

sebeket eltagadva

napjainkat folyni hagyni

   júniusi hajnal

ujjam közé simuló virág

 tágul vagy éppen összezárul a világ

színfoltokon

vergődő

szavak

árulkodnak

holnapról minek is fecsegnek

elég a ma

hálója befon

összegubancolt árnyak fölött

gyümölcstől terhesen

összeborul frissen mosdatott harsogással a lomb

lepke libbenős reggelen

bőrömre jelet üt a perc

csillan

csobog

az

áradó

Duna

vaklárma

az

örökké

és

a

soha

mosolyod édes otthona a szív

nyár

pazarló
édes

keskeny út vezet

el a reményhez.