Elfárad a szív...

Tegnap éji sötétbe szaladtam ki, s néztem, hogyan keveredik a feketébe vérszínű csöpp, ma kopogó, enyhülést hozó esőcseppekre ébredek. Két reggel ugyanazzal a teherrel, gondolattal, amitől nem szabadít meg sem a lassan szitáló eső, sem a szemem sarkában elmorzsolt könny.

Valami félelmetes szakadékba hullik az értelem, s valami feneketlen kútból buzog fel a fájdalom.

Megállok, mert nem tehetek mást, mert nem lehet szó nélkül elmenni a bánat, s az azt túlharsogó ricsaj, hangzavar mellett sem.

Elment egy ember, pótolhatatlan veszteség, mint minden ember elvesztése, aki hiányozni fog holnapjainkból.

Magasra emelték, fel az ég felé. Kísértették dicsfénnyel, mázolták szép szavakkal, hozsanna szólt. Ostoba jelzők - a legügyesebb, a legmerészebb, a legtettrekészebb!

A hatalmasságba emelt test és lélek nem bírta el a súlyt, a nehezéket, hogy ő a tökéletes, a minta.

Lezuhant!

Húzta, vonta ezernyi hibája, kínja... Mert ember volt, gyarló, tökéletlen, mégis mindennap megfeszítették ugyanazon a kereszten.

Fülébe duruzsolták - Megváltó vagy! Te teszed a legtöbbet és a legjobbat!

Bátor vagy!

Tántoríthatatlan!

Ki figyelt rá, ha botlott? Ki oltalmazta bűnöktől, hibáktól? Ki figyelmeztette, ha borotvaélen táncolt?!

A magasból zuhanni félelmetes, belepusztul a lélek és a test.

Fent szűnik a fényesség, lent tátongó üresség.

Beleveszett, belefulladt a vágyba, a szebben, jobban akarás csapdájába.
Mi emésztette, mi rágta, kór, szenvedély, életharc tusája? 
Ostoba a kérdés és nincs is válasz rája.

És most, hogy életének vége, most sem hagyják békében megpihenni végre.

Szómágusok, hívők és hitetők oltárt fabrikálnak, s piedesztált emelnek a lét elveszett fiának. Miféle könnyek ezek, milyen jajdulások?! Hol marad a gyász egyszerű, tiszta érdekmentes halkuló sóhaja?!

Tapodják az utat, a port, amerre járt, és nem állítják le a messiásgyártást!

A ma jajongói hány szegény embert emeltek fel a nyomorból, hány gyermek fejét simogatták, hány szelet kenyeret, húst, pohár vizet, hány könyvet, célt, tudást adtak önzetlenül másnak?

Mi lesz velünk? - sikoltják, s bíbor műkörmös ujjak pötyögtetik a hírt, arany karkötős kezek, öklök rándulnak össze.

Hogy húzzunk hasznot, hogy lehessen valami új szenzáció?!

Dúsan terített asztalokról a földre, koldussorban tengődőknek hány morzsa  pereg?! Kit látnak, a szentté kreált gyarló embert, vagy mindazokat, akik jó szóért esdenek?!

Találgatások. Összeesküvés elméletek.

Közben elvész a lényeg, utat nyitni a segítségnek, adni kenyeret, vizet, tudást, emberséget. Tenni  jót, nem kreálva új és újabb megváltót, földi kínokkal terhelt bálványt, messiást!

Aki a cigány úton akár csak egy lépést is tett vele, vagy éppen nélküle, tudhatja, hogy segíteni, változtatni csak emberséggel, tisztességgel lehet! Mert e nélkül minden próbálkozás,  idő és erő elvesztegetett.

Az aratnivaló sok a munkás kevés!

Bogdán László példáját megbecsülni nem szóvirágokkal kell, hanem tettekkel, ha szaporodnak a munkás kezek, mindenfelé, ahol a nyomor sebe elfekélyesedett.

 

Elfáradt egy szív, fájdalma, kétségei, s a terhek egy tevékeny, jót tenni akaró embert legyőztek, letepertek.

Maradt még  munka, feladat, élhetővé segíteni emberi sorsokat!

Máté evangéliuma ^{9 -37} Ekkor így szólt tanítványaihoz: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés:  ³⁸ kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.

Rest in peace.