Nyáridő
s
az
élet néha könnyű
vízcsepp gyémántja bőrömre talál
fröccsenő cseppek landolnak
perzselő sugarak
arcomba nevetnek
késpenge karcol
annyira szép
szinte
szinte
fáj
karolsz
összepréselődnek a sejtek
lopsz a lélegzetemből
szorít a kéz és megtámaszt a váll
szemed
a
kék azúr
létvágy lett bennünk újra az úr
dobban
robban
szakad
ronggyá fakul minden eddigi pillanat
csak
a
ma
a
most
tegnapunk
iszamos messzeségbe hull
hajamba túr a szél
egy
eltévedt
parányi csepp éget
ereimben meglódul a vér
sóhaj fakad
ölelem a mindenséget
kábít a gyönyörű nyár
felhő katedrálisok tornyosulnak
remegnek
édes illat
nyit ajtót a végtelennek
szívem sikolt
ó
mennyire szeretlek
szavak sincsenek
s
ha
találnék is
fölösleges kimondani már...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése