Sietősen...

  

Tegnap kis hazánkat "félig" átutazva volt módom gyönyörködni az őszi táj szépségeiben. Az út menti fák arany, rőt, vörös leveleit felkavarták a járművek okozta szelek és előttem kavarogtak, táncoltak. A távoli hegyek - Mátra, Bükk, Zempléni hegység úgy sorakoztak, ahogy földrajz órán belénk sulykolták azt, messzi szürkeségben felmagasodva, képzeletemre bízva erdők, patakok, tisztások rajzolatát, a Tiszából villanásnyi mutatta magát. Közel hatszáz kilométer - friss aranyló reggel, s feketébe hajó, vöröslő alkonyat. Vágyakozás, várakozás és könnyek. Gyermekkorom helyszínei mellett oly gyorsan robogtunk el, hogy a helységnév táblák elolvasásán túl alig volt módom némi emlékszínezésre. Ámbár színekben nem volt hiány, s emlékhegyek is tornyosultak előttem, mégis oly nehéz volt elfojtani a vágyat: ÁLLJ meg... ülj le a kőre, nézd meg a mezőt, állj meg a mélységes mély tó mellette, ahol életedet majdnem elveszítetted. Keresd meg az iskolákat, a járdaszélre hulló levelek közt rugdalj kavicsot, követ. Bukfencezz a múlt gazdagon szőtt szőnyegén, s tótágast állva idézd a mesevilágot... A cél volt a szent, hazajutni időben. Így egymás után suhantak el a helyszínek: Mezőkeresztes, Nyékládháza, s néhány, apám munkahelyéhez kapcsolódó település neve, melyekben soha sem jártam - Igrici, Mezőcsát... Így száguldottunk. Szelekkel, színekkel, emlékekkel megrakottan keresgéltem létem támpontjait. 

Hiányérzettel, várakozással, sóvárgással, és különösen gyengéd szeretettel olvastam a betűket, s a számokat - hány kilométer még, s végül több száz kilométer megtétele után ott állt csupa nagybetűvel az én szülővárosom neve: NYÍREGYHÁZA.

Néztem az utat, ismerős és ismeretlen kanyarokat, első utam ezúttal a piacra vezetett, a város peremén, ahol minden kapható,s ahol még soha nem jártam... Elővettem a bevásárló szatyrokat - és alma, körte, szőlő, hagyma, sütőtök, paprika, paradicsom, répa, zeller, zöldség, káposzta - töltötte meg hamarosan a csomagtartót. Meg virágok, gyertyák, s mindennek HAZA illata volt. Bámészkodtam, beszélgettem volna még, hogy érezzem a szó zamatát, nyelvünk ízeit, a kedvességet, s hogy belemerítkezhessek az itthon vagyok kábító nosztalgiájába. De a valóság és az idő hiány fogsága nem hagyta a teljes bemerítkezés szépségét hosszan megélni. 

Hatalmas fejű, törtfehér krizantémok, árvácskák, koszorúk, s belépés a múlt világába. Sírok - idegenek és ismerősök. Némelyikhez közel, másoktól távol megállva. Sors, történelem, öröm és bánat... könny. A szél el-elfújta a fellobbanó gyufaszálakat, fejük lehullott az avar közé, tüzet képzeltem, ahogy lángra kap minden gonoszság és békévé szelídül az emlékezés. Nagyszülők, anyám, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, rokonok, ismerősök, magán és történelmi hősök, akik oly sokat jelentettek nekem. És azok, akikhez nem jutok el, legfeljebb gondolatban. Kiknek nevei, s rokoni szálaink feledésbe merültek hetvenvalahány év alatt. Érdekesen simulnak össze a gének - tirpák, lengyel, magyar... Egy arc jön velem szembe, egy szempár tekint rám - nevetnem és sírnom kell egyszerre - ismerem és mégsem. Elképesztő hasonlatosságok, arcélek, formák, az ész tudja, hogy soha sem találkoztunk, de a lélekben egészen más, különös dallamok muzsikálnak. Bogozni próbáljuk a szálakat - ki kinek volt gyermeke, felesége, férje - nekem ez a térkép teljesen ismeretlen, csupán a nevek hangzása után rémlik, hogy tudnom kellene ki kicsoda. Fogalmam sincs a távolabbi vérvonalról, pedig, lehetne... Lehetett volna, ha nem kényszerülünk messzeségbe, vándorlásra... egy szó, mint száz - számkivetett vagyok.

Már indulnunk kellene, hosszú az út, de jó lenne a hazai íz... néhány kanyar és tévút után rátalálunk a parányi húsboltra, tényleg ott van a református templom mellett. És tényleg kapok hurkát, s ha már ott vagyok veszek kolbászt, sajtot, szalámit... s megvennék mindent IS, hogy magammal vigyem a hazai ízeket. 

Utolsó kérés, vágy... anyám szülőházánál megállni - KÉZ utca 43. Minden más, minden új, minden rendezett, de megvan, nem dózerolták el, s én képzeletben, titkon szürcsölhetem a tornácra felfutó otelló/oportó gyümölcséből készült fanyar borral ízesített findzsányi boros teát.  A mesekép úgy olvad szét, mint a hófehér kockacukor gyermekkorom teájában. Az a cukor sem kocka alakú volt, míg kortyolgattuk nagynénémmel, s szólt a detektoros rádió...

Most is hangosan szóltak a hírek, midőn az étterembe beléptünk, nagy hangú, kapatosnak tűnő és két idősebb férfi osztja, szorozza a politikát. Recseg bennem a múlt. A pincér ajánlotta almapálinka kortyolása közben feltüzesedik bennem emlék és fájdalom, s midőn a gyilkos kommunista vezért dicsérő szavakkal illetik, elszakad bennem a cérna... nem hagyom szó nélkül. Meglepődve tekintenek rám a vadidegenre... Nem bánom. Halkul, simul a szó, s békés, finom ebéd következik... a frissen kisült rántott máj szeletek szinte lecsorognak a tányérról, nem is bírok velük, s hogy ne induljak el haza "üres kézzel" kilónyi, előkészített töltött káposzta kerül a dobozba, s majd az autóba... Szótlan hazaút, szürkeségeb hajló messzi táj. Megannyi vágy, maradék összegyűjtése, markomba szorítása. Sötétedik, távolban elmosódó hegyek körvonalai, suhanó autók, lebukó nap vöröslő sugarai... Otthon voltam, vagyok, leszek??? A hosszú út után sietősen pakolom helyükre a vásárfiákat, s azon gondolkodom gyerekeimnek, unokáimnak ízlenek e majd az én gazdag, elveszett világom számomra oly kedves ízei?!