Konok csendek reggele
feketülő szirmok az ágon
tegnap
habfehér csoda
szétégette hirtelen támadó napunk forró ostroma
ringató mesém szirmait szellő sodorja szét
percek alatt felemészt mindent az éhes messzeség
neked
magamnak
súgok
szavakat
mi feszíti szét
tegnapjaink törékeny rejtekét
micsoda kínok ostromolnak
miféle vádakból építesz most magadnak várat
kapui
ki
talán
már
sosem
tárulnának
nevetésnek
tépelődő vágynak
szemeidben árulkodó jegyek
kezemre szürkülő hajszálad pereg
simítalak
elvétettem tán
sehol sem találok hívogató ismerős jelet
vállad
karod
arcod
fájdalmas lenyomat
harcolsz
fáradsz
mosolyod véreztető sebejtő penge
mentelének
menteném
emlékeink karcsú vonalát nem feledve
szempillám alatt lapuló könnyes csillagok
nézlek
benned mozdulnak idegen tengerek
éden és lakatlan sziget
fények
árnyak
végsőkig küzdenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése