Ősz és ólom
Terjed a köd
mindent összenyálaz
összeköp
vízcseppek a földön
nehéz ködpaplanba burkolózott a táj
remegő
hulló
levelek
a
csend szinte fáj
szívem
üres
kopott szerelmek árnya
nehezül a félhomályra
szűkös
lett
most
az
ablakkeret
ahonnan
pezsgő nyarakon messzire tekinthetek
kacatok
lomok
várják
rövid kis életük
végét
tűzhalálát
én
csak
bámulom
a
kinti könnyeket
lecsapódó párát
rongyaim zsebében emlék lapul
kitépett lapokon verssorok
ólmos magányról suttognak
szakadatlanul
és
rólad
nyirkos falak
túsz vagyok
roppant a súly
nélküled fázom
fojtogató
füstbe
száll
tűzre vetett
kopott
szürke
télikabátom.
Hát igen. November lévén megjönnek a hajnali ködök, elmennek a tűzvirágos hajnalok. Együttérzek. Nagyon tetszik a vers. Grat!
VálaszTörlés