A
sötétség
ugrásra készen lapult
telt emlőjű nehéz fellegek vonták vastagabbra
fejem fölött a homályt
nem látszottak a részletek
csillag csak néhány
pislákolt énrám
álmos voltam éjfél aligha múlt
takaróm nyomott
túl meleg lett ledobtam hát
az
éj így lágyabban simult már
bőrömet sejtelmes libbenő szellemek
tétova múlt ölelések érintették meg
anyám
a
kapuban állt
kendője alól ősz szál kandikált
karja mint kalács
puha
édes
meleg
ölelte volna rögvest a
hazatért fáradt gyermeket
az
álmok
vágyak
és
a
tények
pörögve
forogva
alkottak egészen új képet
hatalmas kirakós tábla előtt álltam
szinte áttetszőn könnyű hosszú kabátban
hajam vaskos és szabad
vállamat verdeső fényes zuhatag
apám
szól
rám
szigorún szeretve
hol jártál ilyen későn
gyere már be
én
sietősen a kilincset keresem
sehogy sem nyílik
akad a zár
rozsdás a nyelve
elhagyott kulcsát nem lelem semerre
anyám meg nevet
kiabál
kacag
ne bolondozz nincs is rajta lakat
apám
szava koppan
későre jár gyere be gyorsan
téblábolok mint elveszett megszeppent gyerek
várjanak meg jövök
sietek
csend
és
csillagpor pereg
nélkülük utam sehová sem vezet
csak ténfergek
eltévedt álmoknak szívsúlyos terhe
hiányuk cipelem
zuhanok képtelen
éjszakai sötét verem csapdájába
esve.
