Dies diem docet. Partfal, ahonnan különösen szép a világ, kitekintesz és szinte mindent máshogyan látsz.
(Kb) 220 000 lépés - 2020. december 26. - 2021. január 26. között.
Nem azért, mert sok, nem azért, mert eddig még soha, csak azért, mert a jutalom sok aprócska csoda...
Nekünk szóljon a muzsika:
"The roads gleam towards you The oceans beckon towards you A beauty beyond the lapping waves..."
("Az utak feléd csillannak, az óceánok feléd intenek, egy szépség a hullámzó hullámokon túl...")
Óceánokról és tengerekről bizonytalan ideig szó sem lehet... mindennapi örömömet köszönöm neked vén Duna!
( The Wind - Keith Jarett muzsikája)
https://www.youtube.com/watch?v=KYvWZhhT0i0&list=RDFTwCzeoZdXA&index=2
/B. L. emlékére/
/avagy a zene varázsa/
Belegabalyodtam ebbe a muzsikába, 10-20 hallgatás után is újra meg újra...
Nekem hóesés, ölelés, vágy, neked lehet egészen más, talán egy régen várt találkozás.
Akárhogy is szép: Keith Jarett TOKYO
Miként őrzik itt, e sokat szenvedett településen huszadik századi rémség emlékét? Hogyan gondolunk azokra, akik az átkelés áldozatai voltak, civilekre, katonákra, rommá lőtt házakra, templomra, felrobbantott életekre? Tömör és fájóan egyszerű a válasz: SEHOGY! Ercsiben elfeledett a múlt, és gyökértelen a jelen.
Kamaszlány voltam, amikor ideköltöztek szüleim. (Az államgépezet olajozott működésének köszönhetően kényszerült apám munkahelyet váltani.) A szülőktől, nagyszülőktől nincsenek e helyre vonatkozó, történelmet jelző emlékeim, a helyi múlt legendáriumából kevéske száraz morzsa hullott elém.
Síró katonalányokról, akik rettegve készültek Székesfehérvár felé indulni, mert, ha nem történik meg a „felszabadítás” Sztálin generalisszimusz jeles ünnepére, akkor megtizedelik őket, s akár a „kilencedelés” sem volt kizárt. Egy – két parányi töredéket hallottam az átkelés és a megszállás borzalmaiból.
Mondhatnám nem az én múltam.
Megindító és egyben megrázó volt számomra a kilencvenes évek azon gyakorlata, hogy a doni csata emlékére rendezett gyertyagyújtás résztvevői a koszorúzás ünnepi percei után a II. világháborús emlékműtől elballagtak a szovjet hősök ligetébe. Kegyeletüket leróni. Egyedül én bandukoltam másfelé a sötétbe hajló utcán. Pedig talán csak nekem nem voltak emlékeim a helyi borzalmakról, mégsem vitt rá a lélek, hogy hősökként tekintsek a megszállókra. Nem az ismeretlenben, hazájuktól távol elesett katonáktól sajnáltam a koszorút, a gyertyát, a könnyeket. Nem azoktól, a szinte siheder, csatasorba kényszerített katonáktól, akiknek akaratuktól függetlenül ölniük kellett.
Meg nem történtté tenni az ideológiai tébolyt, hitetlenséget, rablást, erőszakot nem lehet. A velünk élő múlt, az örökölt sors erősebb, mint a felszínes érdekek.
Az én anyám egy nyírségi tanyán bujkált kukoricaszárral takart, földbe vájt veremben. Rokonságunktól távol élve is tudtam, tudtuk micsoda borzalmak történtek, mert hallottunk a szüleinktől a háborúról és az azt követő évekről.
A málenkij robotról. Arról, hogy nyíregyházi gyűjtőből hogyan tudott apám embert menteni.
Az ötvenes évek vörös tébolya már nem csak hallomás volt, hanem élő tapasztalat, ránk szakadt, de nem nyomott agyon bennünk hitet, emberséget. A sors hosszú vargabetűk után, kerülők sokaságát megjáratva lökte családunkat éppen a Duna partjára. Ötvenegyedik éve már!
Megállhatok ma a kertben, itt hömpölyög alatta a Duna, úgy elvitte a múltat, mintha soha semmi sem történt volna. Sem átkelés, sem a falu népének félelme. Se ötvenes évek sötétsége, se padlás lesöprések, se forradalom, se megtorlás, se elítélés, se semmi.
A víz 76 évvel ezelőtt vörössé vált. A szívekben, mintha ez a szín tovább időzne.
Halott világ az, ahol nincs bátorság, erő a múlt hiteles feltárására, nincs tisztelet és kegyelet! Az idő csak mossa, mossa az emlékeket, hála az égnek elmosta a nagy „felszabadító” mítoszt is. Egy megszálló hadsereg kergette, űzte a másik megszálló hadsereget. Paktum része volt, hogy hazánk a bolsevizmus fészkévé változhatott. Akár azt is mondhatnánk, hogy kísérleti nyulak lettünk itt a Kárpát-medencében. Hogyan vehető el az emberi tartás az emlékezéssel együtt?! A kísérlet jól sikeredett, amnéziában teltek, telnek évtizedek. Bárcsak múlt időbe beletekinthetnénk, bár az otthon egyre halkabban elsuttogott történetek ne merülnének a feledés homályába. Tanulhatná felnőtt és gyerek, hogy milyen volt a szülők, nagyszülők múltja, s hogy, mi minden megtörténhetett a magasba emelkedő, szétlőtt templom árnyéka alatt.
Hogyan rabolt el egy őrült eszme nevében az agymosás múltunkból évtizedeket?! Adjon a jelen esélyt, hogy kinyíljanak a lezárt zsilipek és kitisztuljanak a régi sebek.
A fenti gondolatok a múlt év télbe forduló időszakában fogalmazódtak meg bennem.
Hogy most közzéteszem annak több oka van. A Duna túloldalán, a Csepel szigeten öreg sváb házak árvasága fájdítja a szívet. Szigetújfaluban – az útfordulóban az első világháborús emlékmű közelében egy szikladarab áll, elmentem mögötte már jó néhányszor az évek alatt, őszi, téli sétáim során, de tegnap, az új esztendő, kezdetén megállva döbbentem rá, hogy a GULAG áldozatainak állít emléket.
Mementó.
1945-ben 134 lakost hurcoltak el Szigetújfaluból német szárazása miatt.
Ráckeve környékéről több mint 1300 személy kelt akaratán kívül hosszú útra,
sokan sohasem tértek haza. Szigetújfaluban 2016-ban állították az emléktáblát. Belegondolni is nehéz, hogy mit élhettek át a többségükben német ajkú lakosok a szovjet megszállás során és az azt következő évek alatt. Legalább egy szikla állít emléket, ha megkésve is...
Nálunk, itt Ercsiben se szó, se kép, se hang.
Bár megtörténne végre a szellemi átkelés az elhazudott múltból a valóságba.
Elmosódott évtizedek, itt – ott már a nosztalgia is felüti a fejét.
