Örökség? Védelem?

Kilépve az erdei útról előttünk áll a kérdés jobbra, vagy balra?!

Már annyiszor mentünk balra - hangzik a válasz.

Jó, legyen hát most a jobb oldal a nyerő, legalább megvizslathatom ismét a faluvégi ékszerdobozt, legutóbbi felfedezésemet. A tökéletes harmónia jegyében épített és ünnepi díszbe öltöztetett szépséges otthon ablakaiból, az ott élők talán a szántóföldeken végig futó őzeket is nézhetik. Ez persze csak fikció, az őzeket én képzelem a tájba, gondolva a smaragdban zöldellő őszi vetésre és a tágas horizontra.

Megyünk az utcákon végig, meggusztáljuk a portákat.

Megállunk itt-ott, vágyva valamire, ami megtestesíti a tökéletes szépséget.

És így is lesz!

Rozsda zabálta vénséges kerítés, szépséges ívei... öreg ablakok faragásai. Kapuk, bejárati ajtók.

Különösen a kilincseket kedvelem, de a vén vaspántok sincsenek ellenemre.

 

Vagyon és varázslat nem összefüggő fogalmak itt. Kincsekre persze bukkanok, mik felvillantják a múlt értékeit és megmutatják a jelen gondos, míves építményeit.

Házalóvá lettem, bár se adni, se venni nincs "kedvem".

A szűk kis közben postás kanyarodik, félrehúzódva int, hogy elférünk mi is itt.

Mi pedig visszaintünk, hogy nem arra mennénk, csak nézünk épp valamit.

 

Pár lépés és valami felsikít.

Egy ház jajong!

Kimeredt műanyag szemeiben tátong az üresség!

Valahol a szemétkupacon landolt a két régi ablak.

Minden kinézéssel, minden emlékkel, minden üvegéből tükröződő régi fénnyel.

A ház sikolt, zokog.

Megerőszakolt, meggyalázott falak láthatatlan könnyeket ejtenek, rosszul körbecsapkodott habarcs tartja az "új" műanyag ablakot. Mert kérem szépen felújítás történik éppen.

Szégyenlősen félrenézek, nehogy elmormoljak egy vazze szerű dühös mondatot. Nehogy eszembe jusson megkérdezni, hogy ki és miért engedi ezt a gyalázatot?! Hogy hol marad az értékvédelem, hogy mi a bánatot csinál a szakhatóság?! Hogy miért nem lehet megvédeni a régi és szép részleteket? Azt, ami ezt a falut értékessé teheti?! Az örökölt, épített környezetet!

Félrenézek, mert eszembe jut nagyszüleim Kéz utcai kis házának ablaka, szerény, szegény múltunk, mert nekem máig az a nyíregyházi ablak az ablak! Mindenfelé azt keresem, a természetes, egyszerű díszítésű házszemet, ahonnan kikönyökölve nézni lehetett az életet, a túloldali gömbakácok ágainak nyújtózkodását. Ma is felidézem az örömöt, mily boldogító volt, amikor a távoli artézi kútról cipelve a vizet - bokámra ki-kiloccsant a kannából - megpillantottam a kanyarba simuló házat, s a nap éppen vetett rá egy pillantást, csillantva kacsintott rám az ablak, éreztem, hogy megérkeztem.

Mit érez az ember, ha megáll ma ezelőtt a valaha szebb napokat látott ház előtt?!

Örömöt?

Nosztalgiát?

Múltidéző finom fények cirógatnak, vagy hókon üt a borzadály?!

Ki és miért engedi ezt?!

 

Egy ház, két ablak.

Sikoly!

Arrébb az ajtót eltorlaszolja néhány odavetett elem.

Befalazzák a múltat, lesz majd "új" ajtó is... hiszen a régi biztosan nem maradhat, úgy ahogy az ablak sem, és a ház sem érdemli meg, hogy régi, szép mintára ugyanolyan készülhessen. (Bár tévednék.)

 

Tovább lépek, nehogy a bent építkező népek megsokallják bámészkodásomat.

Viszem magammal a jajongó öreg ház fájdalmas képeit. Pár lépés után valami megállít, valami szép, ami a múltból még megmaradt, míg el nem jő majd az őrült pillanat, s ki nem derül róla is, hogy semmire való ócskavas, kacat...