Messzire vezet az út. Korai ébredés után kapaszkodókat keres szemem, hogy nyitva maradhasson, s ne engedjen a félálom erős csábításának. Szalmaboglyák, éhes, zsákmányra váró madarak, fel-feltünedező folyó, híd, mely a túlpartra visz. Öreg házak, pici ablakok, mezők, tarlón várakozó szalmabálák, vénséges vén fák, távoli templomok, kék, derűs égbolt, gát menti út...
Minden mulandó - gondolom míg régi "táppontokat" keresgélek. A gémeskút már nincs sehol, a borostyánnal dúsan befutott házat sem találom. Né... ott valaha faragott padokat árultak, emitt elnyelte az árok a poharunkat. Mit is énekeltünk, hogy is voltak azok a látogatások? Kalocsa felé tartunk... Meglátom a tornyokat, messziről intenek, hívogatnának is talán, de már réges-régen nincs kihez. Papa! Gondolatomat kitöltik az apámnál tett látogatások. A nyári megszállás, falusi ízekre éhes siserehad, amikor a piacról hozott gyümölcsök kölkecskéink arcán csorduló, maszatos cseppekké váltak. Apámmal volt jó a közeli piacra menni, mindenki köszönt, kalapot emelt, jó szót szóltak, én pedig meghatott büszkeséggel néztem apám után, ha ezüstös feje fel-feltűnt a gazdagon megrakott asztalok között. A legfinomabb krumpli, paprika, paradicsom, dinnye, ringló... minden kincs, amit a környék földjei, kertjei teremtek. És! Öreg nénik kendőben, itt-ott még viseletben. A kezek, ahogy megpakolták a mérleget. Kötények, el-elejtett szavak a földről, munkáról, időjárásról. Életről!
Most csak át a városon... jaj itt kellene befordulni hozzá. Évtizednyi távolság. Minden olyan és mégsem... majd hazafelé bekanyarodunk az utcába, azután be a temetőbe is, hogy egy sírnál megállva visszagondoljunk valakire, aki élete részese volt.
Az úti cél Bátya! A templomtorony segít, a legjobb irányba kanyarodunk. Ünnepi díszben az oltár , a lépcsőn sorjázó piros-barna kenyerek - államalapítás ünnepe, István király bölcsességének ünnepe a kenyér ünnepe. Piros-fehér-zöld csokrok az oltár körül. Furcsán kötött kendőben érkező asszonyok, ismeretlen viselet... összefonódó hangok, ég felé szálló imák.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...
Kiszállok a jelenből. Közeli kis falu, sáros utcáján, poros utcáján, havas utcáján lépkedek. Az autó szinte még ismeretlen, nem kell tartani semmitől. Mehet az ember lánya, fia ki a falu széléig, az utolsó előtti házig, ahol anyája ebédet főz, süt, kézzel mossa a jól összekoszolt ruhák hegyeit, kacsát etet, tyúkoknak szór eleséget, kertet művel. A gyerek megy az utcán, és nézi a házakat, öreg cselédházak, egy szebb időket látott "kastély", és szemben a mindig kedvesek... A befogadók! Mi kell több, mi kell más egy öt-hat évesnek. Tarka szoknyás menyecske mosolyog, kemencés lángost kínáló Giza néni szeme simítja az arcot. Lajos bácsi kocsijának a kereke csikordul... rossz úton döccen, kikészítve már a zsír a bekenéshez. Kukoricás, kacsaitató, vályogvetők, patak, vagy talán folyó, templom lépcsőjének alján bámészkodó - jaj azok a gyönyörű szoknyák, főkötők, gyöngyös párták,függők, a mindennapi viselet egyszerűségét felváltó, ünnepi pazar szépségek. Papucsok... sarka koppan... Én meg egyre csak távolodok. Hallom a mise szavait, értem is, de nehéz kicsalogatnom magamat abból a másik dimenzióból. Ének száll, erős, határozott férfi hangok és kellemes női a hátam mögött. Mindenki idegen. Sosem láttam őket, mégis jó... Magyarok vagyunk. Ki így, ki úgy. Már az ajtóban feltűnt, hogy mások a színek, a kendő kötése sem olyan... De! Valami fontos mégis felvillan. Hagyomány? Hűség? Ki tudja...
A mise tart - a tisztelendő keresztet és kenyeret szentel.
 |
| Halász Zsolt plébános - Bátya |
|
Ölelő kereszt - szavai ráolvadnak gondolataimra. A mi keresztünk. Talán profán ezt így kimondani - forgácsait én sepertem. Tágas, árnyas udvarunkon fáradhatatlan kéz alkotta, szerette, igazította, hogy méltó legyen! Még nem is tudtuk, nem is sejtettük, hogy pontosan hová fog kerülni, "csak" eleget téve a rokoni kérésnek kiválasztották a különlegesen szép fát, megbeszélték, hogy milyen is legyen az ajándék. Most pedig a fel-felzúgó himnusz keretes fényében, hálás szívvel, örömmel töltekező lélekkel fordulhatunk felé. Bátya - Kisboldogasszony katolikus templom, s a belépő, ha térdet hajt, ha imát mond, ha megköszön, ha kér, ha fohászkodik a csend irgalma veszi körül, s eztán az ölelő kereszt is részese lesz az áhítatnak. Nehéz szavakba önteni az érzést, ahogy az emberi kéz alkotta tárgy átlényegül. Nehéz, de mégsem lehetetlen. Hála az időért, az erőért, a fáért, gyaluért, a művészi gondolatért, az áldott tehetségért, a szándékért, a barátságért, s hogy valaki közös életútja kezdetén, házasságkötésekor egy keresztet adományoz a templomának. Hány sóhaj, hány hálás ima visszhangzik majd az ölelő kereszt alatt. A megnyugvás, a letett teher utáni fájdalom és megkönnyebbülés, gyász és öröm, mindez a krisztusi kegyelemben bízva.
Felszentelt kereszt, megáldott kenyér, ünnepi percek.
 |
| Szepesi János fafaragó népi iparművész alkotása. |
|
|
|
|
|
|
|
Egymásra találva még megállunk kicsit a templom hűvösében, de kintről már zsibongás szűrődik az öreg falak közé. A kenyér megszegéséről majdnem lemaradtam. A vastag héj nem áll ellent a szeletelő férfi kéznek - roppan, s a szétnyíló szeletek, fehérek, illatosak és puhák... Ének szól, a helyi daloskör hangja betölti a kis teret. Középen karosszékben ül Anica néni, szemében 92 esztendő mindene: bölcsesség, szeretet, mosoly, kedv, fáradtság és türelem. Hallgatom az áradó hangokat és újra rám csap az emlék, most mint fájdalmas korbács, könnyek csurrannak. Elfordulok. Tanácstalan gyerek vagyok egy ismeretlen világban. Rokonokat vesztett, idegenbe űzött család. Hideg, nyomorult telek, konyhai lavórba befagyó víz, stoppolt, foltozott ruhák, viharkabát, bakancs, vagy éppen örökölt gumicsizma lötyög lábamon. Szegénység és kirekesztettség évtizedei. Számkivetettség könnyei peregnek, folynak arcomon. Apám és anyám jelenik meg előttem, a mi lesz még "itt"... gondolata, hisz a közeli Szakmár csupán az első állomása volt a vesszőfutásnak, a hatalmi téboly űzött, hajtott bennünket keresztül-kasul hazánk tájain. Megmaradásunk záloga a hit, az egyszerű, mindennapjaikban hasonló nehézségekkel küzdő emberek segítőkészsége, s ezt kislányként éppen egy közeli faluban kezdtem megtapasztalni...
Egy kéz zsebkendőt nyújt, a hangok hullámzó, áradó szépsége is segít... visszacsalogat. Ünnepi zümmögés, beszélgetés, poharak, bor és kenyér. Kedves arcok, közös szálak felfejtése, újak szövögetése. Megfejtődik a viselet lényege is. Magyarok és rác betelepülők leszármazottai alkotják a falu közösségét. Anica néni 14 éves volt, amikor ruhája készült, az olajzöld szövet selymes fénye nem kopott meg az évtizedek során. Csak kiengedtem a ráncokból, hogy beleférjek - szól és mosolyog. Mi befogadó népek vagyunk - mondja vendéglátónk, s hozzáteszi, hogy édesanyja csak az iskolában tanult meg magyarul. Érteni kezdem mi ez az érzés, ami furcsán jó, a szó: befogadó! Világba lökődő gyerekkoromban de nagy kincs is volt, ha befogadó, segítő vidéken élhettünk.
Itt béke vesz körül, s a megszegett kenyér hívogató látványa. Kenyérbél, kenyérhéj, kistányéron só és paprika. És milyen finom! A paprikák paprikáját kóstolom, szórom a kenyérre. Időutazás ez is, gyerekkorunk sós, paprikás kenyere, kemence öléből került az asztalra.
Bátyai lisztből készült a kenyér - mondják. Halomban állnak a kilós csomagok, díszes ruhába öltöztetett fehér zacskókon a falu címere, egyet-egyet viszünk magunkkal, idei liszt, helyi búza, nagy kincs nekünk!
Kenyér, élet és megmaradás! Bőség, a fáradozás áldott jutalma. A gondviselés megtartó ereje hazában, otthonban, közös terhek és örömök viselésében. Együttlétünk öröme. Mi mindent láthatok a búza ajándékában, a pergő liszt tisztaságában - nagyanyám, anyám kezét, dagasztás, sütés és édes falatok. Múlt, jelen és jövő!
Most is kenyér, kalács, vagy tészta lesz belőle. Még nem tudom, de az biztos, hogy unokáim fogyasztják majd el, és mese is jár majd mellé. Életmese, az enyém, a miénk!
