Dies diem docet. Partfal, ahonnan különösen szép a világ, kitekintesz és szinte mindent máshogyan látsz.
Szeretem a járatlan utakat, az ellenkező irányba kanyarodást, az ismeretlen, meglepő látványt. Néha eltévedni, nem túl veszélyes vállalkozás. Így volt ez a minap, amikor az eredetitől eltérő irányba kanyarodtunk.
Zagyvaróna, hőség, hárman dolgoznak a tetőn, a templom magasában, három férfi emeli magasba a gerendát, rövid mondatok.
Megmarad bennem az érzés, az öreg ajtó kitárva, a szentélybe nézve megtorpanok.
Gondolatom azóta is vissza-visszatér.
ZŐD vagyok...
Korai ébredésem ma (végre) elmaradt. Hat előtt ébredni, maga a csoda. Egyéb napokon 3.30 és 4.48 közötti időpontra tehető. Talán az esti muzsika szerezte nekem a jó alvást, jaj a szívem ILLÉS dalok kísértek álomhatárra.
Először is hála, az új napért, s a hosszabb alvásért IS. Azután kávé, mivel nem kedvelem az állott vízből készültet hát kieresztem a csapot (vizet felfogva), nem túl forró, tejszín csorgatás és a napi adag mézecske - édes élet! Ződségem bizonyítéka a kortynyi zöld dió pálinka, csak, hogy tökéletesen kezdődjék a nap, tényleg csak egy korty!!!
Kilépés, reggeli csodálkozás a gyönyörű panorámán, s a sokat ígérő, de semmit sem hozó fellegek felé némi érdeklődés... de hamar belátom, hogy ma sem bízhatom rájuk a kertet. Hetek óta semmi, hacsak azt a néhány cseppet nem tekintjük mennyei áldásnak, ami legfeljebb a port mosta le a levelekről. Szárazon szomorkodó bokrok és fák, az esti locsolás talán életet mentett, de derűre nem serkentette a növényeket.
Lustaság félegészség - tartja gyermekkorom egyik kedvenc mondása, a tegnap elodázott "közfeladatomat" ma nem halaszthatom. ZŐD vízhatlan papucsba bújtatom a lábam, s elindulok a locsolókannával. Útközben néhány invazív ecetfa sarjat sikeresen másvilágra segítek, hagyjanak helyet az értékes növényeknek.
Duna! - pár percnyi séta után mélyebben lépek a folyóba, a víz a ződ vízhatlan papucsba csurog, a megmerített locsolókannával a cuppogó papucsban felballagok az üdvözlő táblához. Locsolás három fordulóban. Bánatos virágok küzdenek létükért, nincs szívem kihuzigálni a fonnyadt árvácskákat, legalább a magjukat szórják el. A kokárdavirág jól bírja, lassan még meg is kedvelem. A múlt heti gazolás eredményes volt, a mélyben lapuló tarack még nem bújt ki. Szép az idő, magasban a templom torony mögött könnyű felhők... nem hiszek nekik.
Hazafelé nézem a partoldal siralmas állapotát, döbbenetes nemtörődömség mindenfelé. Hiába kérdezem magamtól, hogy miért nem becsüljük a természetet?! Töprengés helyett vizet kap a szomszéd előtt virító rózsabokor - büszkeségem, hogy 16 éve életben tartom, meghálálja a gondozást, most is tömve van virággal."Új" perspektívából nézem a tájat, közben sárguló bokrok alá folyik a víz, remélem megmenekülnek.
Szeretett hársfáim várnak, a négy égbe nyújtózkodó szépségnek, az év minden szakaszában terve van velem... Megmozgatnak, gondjuk van rá, hogy ne unjam magam túlságosan. Bár vasárnap reggel nem szokásom, de most dologba kezdek... seprű, lapát, stb. Édesanyám a kapálásra esküdött, mint gyógymódra, én pedig a seprű jótékony hatása mellett teszem le a voksom. Megmozgat, keresztcsatornailag rendben tart, frissíti az elmét, miközben fölös energiámtól megszabadít. Hatalmas kupacba gyűlik a hárs elszáradt virága, irány a komposztáló, mondom, hogy ZŐD vagyok. A nagy kupacból, talán lesz 10 dkg föld tavaszra... már alig fér a nagy keretbe, de majd a szomszéd füve lenyomja és segít a bomlási folyamatban. Bevallom együtt füvezünk. Ő levágja kertjében, én pedig a nyesedéket befogadom a komposztálóba. Mindketten jól járunk. Hihetetlen gyorsan bomlásnak indul a fű, szinte forró, amikor a zsákból kikerül...
Ma a lehulló "szemetek" összegyűjtése közben nem törekedtem arra, hogy minden egyes sarok makulátlan legyen, mégis megzavartam valakit... hosszasan figyeltem kitinpáncélját, s kerestem számára egy alkalmas helyet. Tisztelem az életet, és örülök a lakóknak, akik megtisztelik a kertet. (Meztelencsigáék kivételt képeznek, egyetlen előnye az aszálynak, hogy a számuk radikálisan csökkent.)
Tiszta a terep, a slagból áramló víz mindent letisztít, cseppjei lefolynak a növények közé... itókájuk lesz a rovaroknak. Egy nemrégiben kapott gyermekmedence az idei sláger nálam... néhány naponta újra kell tölteni, most még üres, az öngyilkos kártevők tucatját mosom le a faláról, ezek a kis feketék szétluggatják a növények levelét, ebbe halt bele egyetlen violám és a kedves sarkantyúvirágocska is. Ma a feltöltés napja van, 2-3 naponta kell vizet cserélnem. Egy csepp sem vész kárba, a szomjúhozó bokrok nagy örömére. Meg az enyémre! Ebben a hőségben számtalanszor megmártózkodhatom benne. És megspórolok néhány zuhanyozást. Nincs csodásabb hűsölés, mint ebben a parányi alkalmatosságban elnyújtózkodva bámulni a hajókat.
Csobog a víz, az utolsó simításokat végzem, tápoldat a cserepeseknek... Közben egy szép pillangóra találok, szárnyát összezárva pihen. Megnézegetem, innen s onnan, de ő hajthatatlanul ellenáll... majd elszáll, a terasz fölött körözve.
Halomnyi paradicsomot hozok fel a kertből, egyéb termésekkel nem dicsekedhetem. De ez is nagy öröm, mert igazi íze van, s az sem mellékes, hogy a méregdrága palánták többsége nem hagyott cserben. Sajna a poloskák az idén sem lazsálnak, naponta vadászok rájuk.
Erősebben süt a nap... a zöld papucs lekerül lábaimról, az órára nézek. 180 perc mozgás, levegőzés a szabadban, másfél kilométer gyaloglás. Egészségemre! Bár írhatnám azt, hogy egészségünkre... s hullana több csepp a kókadó növényekre, akadna gondoskodó kéz a kerítésen túl, megmentőre találnának a hőségben a természet szomjúsággal küzdő növényei. Legalább annyi hasznunk legyen ebben a világban, mint egy szépséges pillangó ránk vetülő árnyéka.
Mama barack
Mama lábos
Mama színű a világ most
Mama hang és Mama illat
Szövi át gondolataimat.
Mama kertnek drága fája
édes kajszit adott mára.
Ötször mossad
szól a hang
s
a
víz csobog
szabály szerint
Messzi felhőről Mama int.
Cukor bőven hull a tálba
alkony cirmos némaságba.
Fő és rotyog
meg ne égesd
ez a kérés
nem kétséges
megkeverem
megkavarom
hogyha már kész
dunsztba rakom.
Finom selymes lett a fénye
palacsinta legfőbb éke
megkóstolják unokái
és
a
dédek
Adrián
Botond
Lenci
Simi
Lili Sára
és
jövőre
ha még marad
Lotti baba is csöpp szájába
veheti a Mamaféle lekvármázas
kiskanalat!
A pillanat, mikor beléptem a kis kápolnába megállásra késztetett, csend, hűvös, finom fények, a falakon grafikák, és a posztamenseken parányi szobrok látványa váltotta fel a kint túlfűtött világot.
Most, amikor az orrunkat sem dugjuk ki szívesen, legfeljebb addig, míg megállapítjuk, hogy a higany szála vészesen közeledik a negyven Celsius felé. Nem keresek szavakat, mert nincsenek is... mit jelent szembesülni az elmúlás és az időtlenség egyszeriségével. Nézem a rajzokat, hallgatom a muzsikát, a köszöntő szavakat, egy mély, rekedtes férfihang verset mond, vakító fehér gyolcs az inge, ülök és olvadok, s ezt most nem a hőség teszi. Annál inkább az érzés, a szép szeretete, a megnyugvást és felrázást egyidejűleg nyújtó hűséges törekvés, amit Gábor lelkész számomra felfoghatatlanul jól ötvöz egymással. Szent pillanatok ezek, cseppet sem profán az egekbe szálló szaxofon hangja (bár ebből méltatlanul kevés adatott), a tehetséges fiatal művészek zongorajátéka, a kápolna egyedi szépsége, az alkotások különleges sugallata.
 |
| Kányádi Sándor gondolatai. |
Budakeszin valaha metodista szanatórium volt, azután a "szokott" módon elkommunizálták... a rendszerváltás után apámnak is volt némi munkája abban, hogy újra egyházi tulajdonba került a terület, s beindult a Márta-Mária otthon. Nem időznék hosszasan a múltban, csak még egy mozzanat, amikor Szuhánszky Gábor lemutatott a kertbe, s azt mondta: Ide templomot tervezek! Mi tagadás volt bennem némi kétség, de hála Istennek és a nagyot álmodónak nem lett igazam. Azóta évek teltek el, s az álom valóság. A szépség és a szentség otthona. Ha valami közös van bennünk a lelkésszel, nem csak a miskolci ifjúsági korszak, nem csak a hátsó padban lábat lógázó, mocorgó kisgyerek...
A hűséges rajongás az Isten teremtette világ szépségei iránt!
Hosszú idő után ismét adatott lehetőség, hogy a művészetek számára ajtó nyitódhasson Budakeszin! Ambrus Sándor 49 évének megindítóan nagyszerű lenyomata már a kapuban köszönti az érkezőt, a harangláb, a Wesley szobor és a stoneheng formájában, mindhárom hozzájárul a Márta-Mária otthon arculatához. A Dombóvárra datálható barátság számos szálon fut a mai napig, s ez a nap nem csupán tisztelgés a művész előtt, hanem a lelki közösség vállalása is.
A kápolnában látható grafikák, kisplasztika, egy lezárt, de mégis az időtlenségebe mutató élet tehetségét fémjelzi. Hűvös, tiszta vonalak, a letisztultság és egyszerűség nagyszerűsége rejtőzik és mutatkozik mindenütt!
Hűvös teremben nézem az alkotásokat, a nehéz sorsot élt, korán eltávozott Ambrus Sándor lelki lenyomatai között érzem, mily zaklatottan rohan az idő, mily kegyetlenül szorongató az elmúlás gondolata, és milyen nagy áldás a szó, a hang, a muzsika, a kép, a tehetség!
Szokott, magamnak teremtett világomból Brill Ibolya ráncigált ki, hisz kitartó invitálása nyomán keltünk útra. A kiállítás apró részleteiben is tetten érhető szorgalma és igényessége.
Néhány, nem túl jól sikerült képem van az alkalomról, de az érzésről, amit e délután adott a legszebb szívfotók készülhettek!
Köszönöm!
 |
| A fiatalság áradó muzsikával töltötte meg a teret és a lelkünket. |
Budakeszi Rákóczi u. 2.
