Hová vezet az út
völgyön
hegyen
Hová vezet az út
völgyön
hegyen
Ablakom ismét képkeret
lent levél hull
fent égnek a színek
vetkőzni még csak most kezdenek a fák
levetik a kopott lombkoronát
és
vacogva
fázva
várnak a tél jeges ostromára
hátuk mögött a hajnali ég
tépi
bontja
sejtelmekből szőtt vastag köpenyegét
vörös
rózsaszín
ezüst
szétmálló fekete
fény gyúl a fák közt
a
lét pazar szépségű intő jele.
Éjszakám bolond volt és nehéz
évtizedek billegtek vállamon
arcok
emlékek keveredtek
képek peregtek
a
vágyódás nagy hatalom.
Mindent de mindent
egy tégelybe borogatott az álom
zűrzavar uralta
s
hiába kerestem kiutat
valahol távol voltál
távoli éjszakák súlyos fellege alatt.
Eső esik
kopognak a cseppek
lassan mint régi bánat összekeverednek
fordul a világ jobbra és balra
szél nyargal ahogyan éppen kedve tartja
s
a
színeket bolondul kavarja
pirkad
megbocsátó világoskék felhő fedi
az
iménti zord feketét
múltunk minden zárványát
kibonthatatlan rétegét
gyengéd részvéttel öleli s magába takarja.
A nap ragyog, a fák, s a bokrok aranyban, mint az álom.
Nézem az eget, mely csoda kék.
Valami mégis mélyen belül szorít, szűkössé lesz a gyönyörű világ.
Könny iparkodik, buggyanni akar.
Október 26-a van, s a 301-es parcellánál járok.
Virágok, s koszorúk még alig kókadoznak, méhek becsapódva döngenek körülöttük.
Zászló, nemzeti színű szalag.
Csend.
Kegyetlen torokszorulás.
A fák lassan az égig érnek, néhány év, vagy évtized, s ki emlékezik majd itt? Ki áll meg? Ki zokog? S kinek rémlik fel a tankok kerekének csikorgása?!
Három éves voltam. A Debreceni utca sárga kövein csörömpöltek végig.
Nyíregyháza.
A halál kaszája "jogos' ítélet után ártatlanokat ölt. Szobruk temetőben, néhány nap múlva virágot viszek majd, nagy fejű, szépséges krizantémra esik mindig választásom. A mártírokat hagyom utoljára, már nem sürget semmi - felidézhetem minden gyermeki érzésemet.
Végig jártam az utat, égnek a gyertyák anyám, nagyszüleim, nagynénéim, nagybátyáim, unokatestvérem, keresztanyám, s más kedves rokonokra emlékezve a sírokon.
Megálltam, s elidőztem Lupkovics György sírja előtt, aki apám atyai barátja volt, ötvenhatos.
Unokája írta az alábbi sorokat apámról:
"Olyan is akadt, akit már a büntetése kitöltése után próbáltak meg beszervezni. Aktája a beszervezési eljárás iskolapéldája. Ő azonban — ez egyértelműen kiderül — megtagadta az együttműködést. Ami esetében különösen érdekes, mivel a rendszerváltozás hajnalán ismét politizálni kezdett a kisgazdapárt színeiben, aktáját majd negyven év múlva újra elővették és tervezték vele a kapcsolat felvételét, amitől aztán mégis elálltak. Véleményem szerint mindig van választási lehetőség. Az érintetteknek is volt, ezt mutatja azok példája, akik ellen tudtak állni. Nem fér kétség emberi nagyságukhoz."
A nap vége, a temetőben töltött idő vége mindig a kivégzetteké. Szilágyi László és Tomasovszky András vétlenek voltak. Halállal lakoltak mégis.
Mi "mázlisták" csupán egész életre szóló bélyeggel távoztunk, apám kiszabadulása után a szülővárosból, hátrahagyva rokonokat, barátokat, közösséget, s kezdtük meg vándorutunkat.
Ma a 301-es parcella szépen gondozott nemzeti emlékhely, elmúlt nehéz idők, szenvedések mementója.
Nekem több, mint történelmi lecke.
Szemem sarkában könny, torkom szorul - életre és halálra gondolok.
A fák égig érnek majd, s eltakarják az emlékeket, a múlt fájdalmát, veszteségeit.
Mind többször olvasok és hallok mosdatásokról... rendes ember volt, csak egy kicsit volt besúgó, avh-s, kommunista, csak egy kicsit volt gyilkos segéd.
Aranyban úszik a temető, rézvörös levelek hullanak, s lassan, betemetik az utat, befedik a sírokat.
Keresztjeink itt a szívben feketéllenek.
Nem tudok és nem is akarok feledni!
Míg élek emlékezem - házkutatásra, bírák arcára, fekete autóra, vadidegenbe költözésre, élethosszig cipelt terhekre.
Némán csöppen le a könny.
Hatvanhét éve ezen a napon még reménykedtek a szabadságra vágyó emberek!
Elém toluló képek
smaragd lombok
érett mezők
távoli fellegek
csuda kékek
selymes dombok hol kasza villan
s
messzeségbe csalnak az emlékek
körte alakú kazlak
sárgás fényt fon köréjük a nap
glória
Isten szent szabad ege alatt
mérgek
zöldek
feketék
vörösek
égnek
itt
pipacs
ott
tenyérnyi margaréta
áradó színek
viháncoló hegyi patakok
hömpölygő folyók
zuhatagok
lágy ölű tavak
csalfán csillannak bennük
vesztett tegnapokról suttogó kései sugarak
amott
aranyba és vérbe bicsaklik a füstös alkonyat
sziklák mögött leáldozni készül a nap
idill
és
fájdalom
könnyezem - vállalom
tévelygő utakon is égig juttat fel a létra
szelíd varázs
színekbe öntött
Itt van az ősz - kályha begyújtva - teavíz az új szépséges kék kannából - halk esőcseppek - horgoló tű - magányos - maradék evős - vasárnap.