A nap ragyog, a fák, s a bokrok aranyban, mint az álom.
Nézem az eget, mely csoda kék.
Valami mégis mélyen belül szorít, szűkössé lesz a gyönyörű világ.
Könny iparkodik, buggyanni akar.
Október 26-a van, s a 301-es parcellánál járok.
Virágok, s koszorúk még alig kókadoznak, méhek becsapódva döngenek körülöttük.
Zászló, nemzeti színű szalag.
Csend.
Kegyetlen torokszorulás.
A fák lassan az égig érnek, néhány év, vagy évtized, s ki emlékezik majd itt? Ki áll meg? Ki zokog? S kinek rémlik fel a tankok kerekének csikorgása?!
Három éves voltam. A Debreceni utca sárga kövein csörömpöltek végig.
Nyíregyháza.
A halál kaszája "jogos' ítélet után ártatlanokat ölt. Szobruk temetőben, néhány nap múlva virágot viszek majd, nagy fejű, szépséges krizantémra esik mindig választásom. A mártírokat hagyom utoljára, már nem sürget semmi - felidézhetem minden gyermeki érzésemet.
Végig jártam az utat, égnek a gyertyák anyám, nagyszüleim, nagynénéim, nagybátyáim, unokatestvérem, keresztanyám, s más kedves rokonokra emlékezve a sírokon.
Megálltam, s elidőztem Lupkovics György sírja előtt, aki apám atyai barátja volt, ötvenhatos.
Unokája írta az alábbi sorokat apámról:
"Olyan is akadt, akit már a büntetése kitöltése után próbáltak meg beszervezni. Aktája a beszervezési eljárás iskolapéldája. Ő azonban — ez egyértelműen kiderül — megtagadta az együttműködést. Ami esetében különösen érdekes, mivel a rendszerváltozás hajnalán ismét politizálni kezdett a kisgazdapárt színeiben, aktáját majd negyven év múlva újra elővették és tervezték vele a kapcsolat felvételét, amitől aztán mégis elálltak. Véleményem szerint mindig van választási lehetőség. Az érintetteknek is volt, ezt mutatja azok példája, akik ellen tudtak állni. Nem fér kétség emberi nagyságukhoz."
A nap vége, a temetőben töltött idő vége mindig a kivégzetteké. Szilágyi László és Tomasovszky András vétlenek voltak. Halállal lakoltak mégis.
Mi "mázlisták" csupán egész életre szóló bélyeggel távoztunk, apám kiszabadulása után a szülővárosból, hátrahagyva rokonokat, barátokat, közösséget, s kezdtük meg vándorutunkat.
Ma a 301-es parcella szépen gondozott nemzeti emlékhely, elmúlt nehéz idők, szenvedések mementója.
Nekem több, mint történelmi lecke.
Szemem sarkában könny, torkom szorul - életre és halálra gondolok.
A fák égig érnek majd, s eltakarják az emlékeket, a múlt fájdalmát, veszteségeit.
Mind többször olvasok és hallok mosdatásokról... rendes ember volt, csak egy kicsit volt besúgó, avh-s, kommunista, csak egy kicsit volt gyilkos segéd.
Aranyban úszik a temető, rézvörös levelek hullanak, s lassan, betemetik az utat, befedik a sírokat.
Keresztjeink itt a szívben feketéllenek.
Nem tudok és nem is akarok feledni!
Míg élek emlékezem - házkutatásra, bírák arcára, fekete autóra, vadidegenbe költözésre, élethosszig cipelt terhekre.
Némán csöppen le a könny.
Hatvanhét éve ezen a napon még reménykedtek a szabadságra vágyó emberek!
