Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2023. november 8., szerda

MÉGIS

 

 




Hallgatom a szél legfrissebb dalait
kapaszkodom
nehogy elsodorjon
mindent tép és szakít
felborítja mi utat nehezít
dacol
süvít
ablakon dobol
eső csorog és lefut valahol
telve a folyó
a
kerti ágyás
csúszós a járda
levél alig hullott
még semmi sem sárga.

Nagykabát kell
sál és sapka
gondolkodom
lassan tüzet rakva.
Oda a nyári szirom
tegnapi derű
bársony percek méze
elalszik csendben a tegnapi lepke
méh sem pihen már
szirmokon mindenről feledkezve.

Mégis!

Egy villanás 

és 

minden csuda színekben ragyog
könnyű kis felhők úsznak
a
szürkeség messzire futott
libben és csillan a levél
s
a
nap fénylő csodája parttól partig
mindenhová betér
szívünkhöz is könnyedén elér
szelíden szór ránk aranyló sugarat
új nap kezdődik .

 Az ég felé fordítom hálásan arcomat.

2023. november 7., kedd

Csupán ezt akartam....

 

 

 

Szeretni
 

Esőben szaladni
s
nevetni
kabátot cipőket levetve
tócsákat keresni
virágot szagolni
perceket számlálatlanul
szórni el
míg az eső csak zuhog
s
csorog ránk megállíthatatlanul

kóborló vágyakat nem hajkurászva
gondolni a legeslegszebbik
közös zuhanásra
cseresznye szemekkel a fülemen
hallgatni
mit súg a nyári
édes
perzselő
szerelem
patakok dermesztő vizében fürdeni
maréknyi erdei málna 
legyen újra a reggeli
szuszogni a fáradtságtól
megállni némán a nagy hegy tetején
s
nézni
hogy
az
alkonyi nap még fellángol
majd hirtelen elszökik a fény 

cseppeket
csorgatni
tenyerembe
kortyolni hosszan belefeledkezve
réteken
éjeken
hóban és fagyban
életet szeretni
csupán ezt akartam.
 
 /2022. 06. 13./

ÉLET ÉS - LÉT FIRKA...

 

Szívemig ér a lét firkája
rajzok
képek és jelek
kuszálódó parti lábnyomok
száraz a föld
kemény
rideg
kő karistol hogyha rája lépek
apadnak a hosszú mély vizek
égkupola alatt itt a közelemben
fehér lepke leszállóhelyet keres.

Kert végében is aprócska pillék járják a táncot
fölöttük
dülöngélő sárga óriások
valószerűtlen virágburjánzásban
selymesült fűszálak között
a
folyóra ki aligha látok.

Méhlakomák
darázspók
csigák
s
valami falja a mályvavirágot
csipkézett levelén talán szöcske lakomázott.

Bokraim bordók és lilák
kívül marad a kíváncsi nagyvilág

vén fáim árnyéka lassan végtelen
rezzenetlen tűrik a nap hevét
forró levegő zúdul le rájuk
mégsem akarják levetni tompazölddé fakult
 kopott koronájuk
várják talán hogy ősz söpörjön
s
ágaikat szakítsa
lombjukat mohón tépje rázza
s
peregjenek a levelek
mint a gombok
szerelemes őszi ölelésben
könnyekkel fűszerezett
elmúlásba...

Várakoznak magányos szelíden
szomjúhozó törzsük elfáradt
lesz új tavaszuk
nem hiszem...
nyoma van az elmúlásnak
sebek sajognak
rendelt ideje van
életnek s halálnak.

Minden lélekperc ajándék
kincs 
emlékarany ha olvad belőle
kérdések formálódnak
emlékszel - emlékszem
s
már soroljuk is
legszebb közös napjaink
hogyan maradtak meg nekünk
egymással összepréselődve.

Válladra tapasztom kezem
véráram indul
iszkol
fájdalom és bánat

nyárbúcsú csendje átkarol
bensőmben zuhatag
sosem kimondott szavak kalimpálnak
életünk rohan
ősz illata támad

hiába őriznénk szívesen
szirma hull a tovatűnő mának.










Ajándék

 

 

 


Eső szitál
puha könnyű fátyol
ereszkedik halkan távoli világból
cseppre csepp hull
kerülget az álom
tócsa tükre szürke
csend sóhajjal
búcsúzunk a nyártól.
Forró napok
fénye távoli emlék
levél sápad
virág hull
közeleg a nemlét
sziporka színeket felvált ma az ólom
sehol sem kereslek
nem jössz felém
a
hosszú kerti úton
illat
fény
káprázat
megannyi múlt öröm
kései ajándék
elvesztegetett
gyermeki
szitakötő percek
utam fölé a szél
kövér felleget terelget
lomha és lapos
bánattól iszamos a reggel
lustán nyújtózó erdő
ködöt párát lehel
alig látom a folyót
friss 
fehéren torlódó habok
hová tűnhettek el?
 
Elkésett fecskék fodrozzák cikázva
az
őszi bánatot
fohászkodom
Uram 
meleget adj
vénekre mosolygó napot!
 
Lám
mégsem oly kegyetlen
gonosz a jelen
fonnyadt levelek közt
habos virág terem
magányos gesztenye 
ága messziről integet
tüskés gubók között
virággyertya libben
kései fénye
csalfa remény
 bolondos tavaszi üzenet.

 /2022. 09. 27./
 
 
 
 
 
 

KÉRDÉSEK...



 Hová vezet az út

völgyön

hegyen

és
réteken
hol találok rád
s
hol ér veszteség
bántás
késedelem
a
erdő barna búja
kék szalag a domb alatt
miről ábrándoznak
télre készülődő
iszapba bújt
ezüst pikkelyű 
álmos aprócska halak
honnan jön a hajó
és
vajon merre tart
óvatos lassúdan
a
sodrásban sem vétve el
sok nagy ívű kanyart

hová szállnak most
rikoltó nagy testű madarak
hol ér partot a csend
ha elakadnak
üzenetek még egyszerű szavak
?

És
a
szív
vele vajon mi lesz
ha
dobbanását
senki sem érti meg
kopott kövek közt
keskeny ösvény vezet
könnycsepp ha hull
eltakarják
rozsdás 
vöröses
haldokló levelek.

Olyan bolond vagy

 

Olyan bolond vagy
azt
írod
szeretsz
kis szívekkel tarkítod a ritka levelet
szavak hullanak
s
én
fáradtan suttogom
miért e félelem
miért a fájdalom

kétség miért motoszkál
szívemben
csendbe zuhanó alkonyon
és
felriasztó
feketébe takart didergő hajnalon

bolond vagy
vagy én vagyok balga
süket szívkamrában
találok könnyeket kavaró
elfeledett dalra

utcák
házak
homlokzatok
együtt megtett utak
elvétett kanyarok

olyan bolond vagyok
ezüst hajadat
hajszáladat magam előtt látom
a
félrecsúszott
kapkodva felvett könnyű gyapjú sálon
megigazítanám s ha még lehet
és
engeded
újra gondolnám a múltat
visszalopnám az illanó perceket
hogy
sietős csók után
kezem újra végig szántson
hátadon
s
pillanatra megálljon
a
félregombolt
sötét színű puha télikabáton.

HULLANAK...

 

 


 

Hullanak...

Emlékeim szerint
november elején már esett a hó
vacogtunk a vékony cipőben
kopottas télikabátban
szél huzigálta sapkánkat fülünkbe húztuk
az
első
hógolyót keményre gyúrtuk
s
repült míg célt nem talált...

Ma nyár végi kertet nézhetek 
párás ablakon át.

Tarka a kép
billen a lét
s
én
visszavágyom
messzire vivő
sáros 
latyakos utamat járom
didergő álom
 
pedig
szekrényemben
itt
sorakoznak
bélelt cipők
meleg kabátok
kesztyű is akad
tucatszám sapkák és sálak
ezer színben pompázó novemberben
levelek hullanak
cseppek peregnek
s
a
gyermekkori évek
újra
csodává színesednek.






2023. november 3., péntek

RÉTEGEK

 


 

Ablakom ismét képkeret

lent levél hull

fent égnek a színek

vetkőzni még csak most kezdenek a fák

levetik a kopott lombkoronát

és

vacogva

fázva

várnak a tél jeges ostromára

hátuk mögött a hajnali ég

tépi

bontja

sejtelmekből szőtt vastag köpenyegét

vörös

rózsaszín

ezüst

szétmálló fekete

fény gyúl a fák közt

a

lét pazar szépségű intő jele.

Éjszakám bolond volt és nehéz

évtizedek billegtek vállamon

arcok

emlékek keveredtek

képek peregtek

a

vágyódás nagy hatalom.

Mindent de mindent

egy tégelybe borogatott az álom

zűrzavar uralta

s

hiába kerestem kiutat

valahol távol voltál

távoli éjszakák súlyos fellege alatt.


Eső esik

kopognak a cseppek

lassan mint régi bánat összekeverednek

fordul a világ jobbra és balra

szél nyargal ahogyan éppen kedve tartja

s

a

színeket bolondul kavarja

pirkad

megbocsátó világoskék felhő fedi

az

iménti zord feketét

múltunk minden zárványát

kibonthatatlan rétegét

gyengéd részvéttel öleli s magába takarja.

 





 

2023. október 27., péntek

KÖNNYEK - szívben és arcon.

 



A nap ragyog, a fák, s a bokrok aranyban, mint az álom.
Nézem az eget, mely csoda kék.
Valami mégis mélyen belül szorít, szűkössé lesz a gyönyörű világ.
Könny iparkodik, buggyanni akar.

Október 26-a van, s a 301-es parcellánál járok.
Virágok, s koszorúk még alig kókadoznak, méhek becsapódva döngenek körülöttük.
Zászló, nemzeti színű szalag.
Csend.
Kegyetlen torokszorulás.
A fák lassan az égig érnek, néhány év, vagy évtized, s ki emlékezik majd itt? Ki áll meg? Ki zokog? S kinek rémlik fel a tankok kerekének csikorgása?!
Három éves voltam. A Debreceni utca sárga kövein csörömpöltek végig.
Nyíregyháza.
A halál kaszája "jogos' ítélet után ártatlanokat ölt. Szobruk temetőben, néhány nap múlva virágot viszek majd, nagy fejű, szépséges krizantémra esik mindig választásom. A mártírokat hagyom utoljára, már nem sürget semmi - felidézhetem minden gyermeki érzésemet.
Végig jártam az utat, égnek a gyertyák anyám, nagyszüleim, nagynénéim, nagybátyáim, unokatestvérem, keresztanyám, s más kedves rokonokra emlékezve a sírokon.
Megálltam, s elidőztem Lupkovics György sírja előtt, aki apám atyai barátja volt, ötvenhatos.
Unokája írta az alábbi sorokat apámról:
"Olyan is akadt, akit már a büntetése kitöltése után próbáltak meg beszervezni. Aktája a beszervezési eljárás iskolapéldája. Ő azonban — ez egyértelműen kiderül — megtagadta az együttműködést. Ami esetében különösen érdekes, mivel a rendszerváltozás hajnalán ismét politizálni kezdett a kisgazdapárt színeiben, aktáját majd negyven év múlva újra elővették és tervezték vele a kapcsolat felvételét, amitől aztán mégis elálltak. Véleményem szerint mindig van választási lehetőség. Az érintetteknek is volt, ezt mutatja azok példája, akik ellen tudtak állni. Nem fér kétség emberi nagyságukhoz."

A nap vége, a temetőben töltött idő vége mindig a kivégzetteké. Szilágyi László és Tomasovszky András vétlenek voltak. Halállal lakoltak mégis.
Mi "mázlisták" csupán egész életre szóló bélyeggel távoztunk, apám kiszabadulása után a szülővárosból, hátrahagyva rokonokat, barátokat, közösséget, s kezdtük meg vándorutunkat.

Ma a 301-es parcella szépen gondozott nemzeti emlékhely, elmúlt nehéz idők, szenvedések mementója.
Nekem több, mint történelmi lecke.
Szemem sarkában könny, torkom szorul - életre és halálra gondolok.
A fák égig érnek majd, s eltakarják az emlékeket, a múlt fájdalmát, veszteségeit.
Mind többször olvasok és hallok mosdatásokról... rendes ember volt, csak egy kicsit volt besúgó, avh-s, kommunista, csak egy kicsit volt gyilkos segéd.

Aranyban úszik a temető, rézvörös levelek hullanak, s lassan, betemetik az utat, befedik a sírokat.

Keresztjeink itt a szívben feketéllenek.
Nem tudok és nem is akarok feledni!
Míg élek emlékezem - házkutatásra, bírák arcára, fekete autóra, vadidegenbe költözésre,
élethosszig cipelt terhekre.
Némán csöppen le a könny.
Hatvanhét éve ezen a napon még reménykedtek a szabadságra vágyó emberek!

 

 



 

Szavak nélkül

 

Elém toluló képek

smaragd lombok

érett mezők

távoli fellegek

csuda kékek

 

selymes dombok hol kasza villan

s

messzeségbe csalnak az emlékek

 

körte alakú kazlak

sárgás fényt fon köréjük a nap

 

glória

 

Isten szent szabad ege alatt

 

mérgek

zöldek

feketék

vörösek

égnek

 

itt

pipacs

ott

tenyérnyi margaréta

 

áradó színek

viháncoló hegyi patakok

hömpölygő folyók

zuhatagok

lágy ölű tavak

csalfán csillannak bennük

vesztett tegnapokról suttogó kései sugarak

amott

aranyba és vérbe bicsaklik a füstös alkonyat

sziklák mögött leáldozni készül a nap

 

idill

és

fájdalom

 

könnyezem - vállalom

 

tévelygő utakon is égig juttat fel a létra

 

szelíd varázs

 

színekbe öntött

élethozsannás tiszta látomás. 
 
Kovács Mátyás Erdélyben készült festménye ihlette versemet - elhangzott Érden 2018. december 5-én.