Mondhatnám azt, hogy a héten csúcsot javítottam, magamhoz képest persze, a lépések szaporodását illetően (62 ezer meg még néhány lépés).
Meg mondhatnám azt is, hogy...
Inkább azt mondom, pontosabban azt írom, hogy az út nyomokban bánatot tartalmaz. Alanti muzsika jelzi, hogy NO PROBLEM, hisz néha nincs is magyarázat arra mi is történik bennünk és körülöttünk.
De ne szomorkodjunk, mert nyomokban hódokat is tartalmaz ám!
Azaz hódnyomokat!
Menésünk az egyes kompra sikeredett.
Már a hűtőben lapult a torta, drága kis hétéves habcsók terroristám köszöntésére- finom fatörzs.
Összegyúrt stangli pihent, hús a sütőben, nem raktam nagy tüzet, elsüldögél az magában, nélkülem is.
Mosott ruha száradt a langyos levegőben.
Én meg romeltakarítás közben igyekeztem kicentizni az idő, ha begördül egy autó a révhez, akkor ráérek egy órakor elindulni, ha nem, akkor meg minek kapkodjak legfeljebb helyi séta lesz.
De lett autó, felkaptam a kabátot, zsebbe mélyesztettem a vizes flakonkát, pillantást vetettem a menős cipőre...
Miután megfogadtam, hogy tavaszig nem mosom le róla a sarat nem sok teendőm van vele, a recékbe száradt sár kipereg, ha erősen összecsapkodom, s már húzhatom is, és indulás.
Zsömle kutya a kapunál erősen csóválta farkát, sejtetve, hogy már látja sétatársamat.
Lenyargalunk a révhez, a komp már a folyó közepén jár, s itt a parton is autók várnak az átkelésre.
Fölöttébb mocskos a víz, habzó szmötyi terül a peremére, szennyet nyomtak szegénykébe.
Állunk hát a parton, nézzük a folyót, a sáros hömpölyeg rohan, gallyak és ágak tetején úszkálnak.
Az ég semmi jót nem ígér, látszatja sincs a napnak.
A túlparti kacsák messzebb mentek, távolabbi nagy fatörzsön találtak maguknak csendes pihenőt.
Kompos "bácsi" vicceket mesél... a csacsik éppen ebédelnek, egykedvűen álldogálva a szénakupac körül.
Elindulunk, lépésszámláló nekibuzdul.
Sokadszorra is ugyanazon az úton megyünk. Szeretem nézni az ártéri erdőt, figyelni a változásokat. Keresni a jeleket, beletúrni a vaskos avarba, hátha korai virág készülődés nyomaira lelek.
A vízben álló fák törzsén látszik, hogy valamennyicskét apad. A vadkacsák szép kényelmesen kiülnek egy-egy vaskos tönkre. Lekapnám őket, de az első avarzizzenésre szárnyra kapnak.
Vacakolok a fényképezéssel.
Apró termetű harkály száll az ágra, jön a párja is. Megélénkül az erdő, madarak itt, és madarak ott, s ahol nem látjuk, onnan elérnek hozzánk a hangok.
Már csak egy hónap... sóhajtunk a friss levegőbe, de nálunk ezt jobban tudják a gácsérral úszkáló kacsák.
Merre menjünk tovább?
Mindig van választási lehetőség.
Mindig!
Jobbra, vagy balra? - mi rendre el is játszadozunk, azzal hogy tovább merre..., most a part mentén folytatjuk.
Nem is annyira sáros, szól lábbelijét mindig féltő útitársam. Kerülünk egy nagyot, s tanakodunk a hepehupák közül vajon melyik a hepe és melyik a hupa?!
Bringás nénik messzitől intenek, ma négyen róják a köröket.
Mi pedig egyre mélyebben szívjuk magunkba a nyers illatokat.
Így-úgy, de eljutunk a Ballik tóhoz... harmadjára járok ott, nem is tudom, hogy valójában jól jegyeztem - e meg a nevét?! Egy idősebb férfitől az első alkalommal érdeklődtem, s elmondta hogyan lett az egykori kavicskotrásból egyszer csak Dunára kinyitott tó.
Nahát pecások a túlparton!
Alaposan felkészültek, körülöttük mindenféle eszközök szétpakolászva.
Fény sehol, nyoma sincs a múltkori, azúrban fürdőző szépségnek, a minden szürkeségben távoli "valamit" látunk.
Nézzük meg!
Árkon, bokron át lépegetünk, járhatatlan utak, ágak, szúrós bokrok, ősszel talán lakmározni is lehetett a szederből. Szikkadt kökényszemek.
Már nincs sok hátra... átérünk a tó túlsó oldalára, s a "valaminek" nyoma veszett, hiszen az nem más, mint a folyón túli sóderhegyek. Megtréfált a látvány.
Pecások üldögélnek, nem rezdül a damil, élvezik a csend jótékony simulását.
Nem fogunk semmit, még korai lenne... csak annyira hiányzott már - mondják mindketten.
Elárulom nekik, hogy következő életemben én is nyugger pecás férfi leszek.
Nevetésünk deríti az időt.
És most jönnek a hódok!!!
Azaz jönnének, ha mi nem mászkálnánk birodalmuk körül. Mindenütt kidöntött fák, éles fognyomok. Hatalmas törzsek billentek ki a helyükről, mi meg bujkálunk alattuk.
Éles fognyomok, gyakorló minták sorjáznak, épen hagyott fa alig van itt.
Órára pillantunk a hosszúra nyúló nézelődés után.
Már megint messzire csalt a kíváncsiság.
Megállapítjuk, hogy a hármas kompot ma sem csípjük el, akkor hát fel a gátra. Köszönünk a lovaknak, kutyáknak.
Kecskék legelésznek egy tágas parcellán, fütyülnek ránk, azaz fütyülnének, ha tudnának. Falják a füvet, pillantásra sem méltatva az idegeneket. Nem csatangolnak el. Tudják jól a rendet. Tizenöten esznek, egy szép barna pedig a dombon figyel.
Itt-ott csattan már a metszőolló, vén gyümölcsös frissítése időszerű.
Fiúk közelednek. Vidám köszönés és mosoly. Sokadszorra is csodálkozunk: Errefelé szokás köszönni még az ismeretlen járókelőknek IS!
Az ártérben kivágott fák halmokban, az apróbbakat éppen autóra rakodják. A gallyak nagy kupacban várják sorsukat.
Mi meg reménykedünk lesz majd új telepítés!
Enyészetté lett kis vityillók, elhagyatott udvarában mogyoróbarka libben, micsoda szín, nincs messze már a tavasz! Ezeket a kerteket szerette, gondozta valaha valaki. Kerítésre fonódó kacsok, indák jelzik, hogy a kaput évek óta senki sem nyitotta ki. Avar vastagodik a hintaágyon, moha terül a kerti bútoron.
Árvaság, ma észreveszem minden félreeső nyomodat.
A nap bújva maradt. Talán szégyelli magát, talán csak ódzkodik a látványtól.
Mert van mitől.
Erdőszélen, út mentén az emberi nemtörődömség nyomai. Lassan majd befedi a zöld az erdőbe cipelt redőnyt és ablaktokot, legalább a fakeretet lefelé fordítottam, nehogy a szögekbe egy arra tévedő állat véletlenül belelépjen.
Kiérünk a visszavezető útra, szokatlan csörgő hangokat hallani, hatalmas nyárfa száraz leveleit rázza meg a szél.
Megölelek egy fát. Most nem a "miénket", hanem egy betegtörzsű, szomorút választok. Homlokomat súrolja érdes kérge, csend és béke. Ma elválásoktól viselős a szív.
Látszik, hogy a folyó apadt, de holnap majd újra áradni fog - szól a révész, oldozva a vaskos fém kötelet.
Nézem a vizet, szürke, és szürkék fenn a fellegek, s a kacsák sem keresik még az éji nyughelyet.
Lábamhoz, hátamhoz törleszkedik a kis kompos cirmos macsek, selymes a szőre, jó meleg. Mondom is neki, hogy nehogy utánam szökjön megint a kompra.
Messziről is látni a kertünket, a zászlónk hívogat, a fenyő messziről integet.
Mire kapunkhoz érek, a komp is hazaérkezett.
