MESÉT.... MÉG!!!

  

Nyaralós napok...
Mire ágyba jutunk a kicsi már szemét is alig tudja nyitva tartani... 

Fürdés után álmosan, a nap mindenféle játékától fáradtan súgja MAMA MESÉT!!! Félig meddig már álomhatáron ácsorog, megosztozunk a vánkoson, hozzábújok és puszilom az én pizsamás kis angyalom. Miről szóljon az a mese, tegnap nyári volt, ma milyen legyen...? Ősz legyen, halkan leheli, pilláit sötét szemgolyójára le-leereszti. Őszi mese legyen Mama... Már kezdem is az újabb mesét, honnan jön nem is értem, de máris hömpölyög, árad, megrebbenti a csukódó szempillákat. Kaland, vicc, huncutság a lényeg, ezért szeretik úgy a meséket, s mire elnyomja az álom, a három főszereplő már túl is van minden turpisságon. Elaludt. Vége. Bújhatok fáradtan ágyamba én is végre.

De nem! Zuhanyozásból érkező nagyobb kérdezi tőlem, hogy húga milyen mesét hallhatott... Mama lécccci - kérlel P.S.P, közben könyvét maga mellé készíti, ő az aki soha nem éri be egyetlen mesével.  Ki, mit és hogyan, legjobb, ha nekem is elmondod gyorsan. És kezdődik újra a mese, három krampuszunk újabb története. Az úgy volt, hogy gesztenyét, makkot szedtek... neki ugrok még egyszer a történetnek. De Mama így nem lehet vége, fejezd be, folytasd, told meg, színezd, találd ki, csinálj valamit újabb részekre vagyok kíváncsi. S mire a mesét végül lezárom, félig alszom már a gyermeki ágyon. Lábak, kezek, karok... jó éjt puszik, áááááálmos vagyok.

De ők még ketten a nagyok nyújtják az elalvás előtt percet, pillanatot, csak néhány oldal, csak néhány lap, olvasnak, s villanyt le csak ki tudja mikor kapcsolnak.

Én meg félálomban halkan sóhajtozom - milyen jó nekem, hogy még mesélhetek, hogy van kinek kitalálnom új és újabb apró történetet, s még álom felé húz a hála, rácsukom az ajtót csendesen a mára.