Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!
Gyermeknap...
Valójában un. ünnep ez a nap. Midőn ébredezni kezdtem - hajnali négy tájékában - eszembe is jutott, hogy HOPPÁ MA VAN ÜNNEPLÉSE A GYERMEKEKNEK! Ellapoztam talán a naptárt, hiszen nálunk tegnap IS gyermeknap volt. Meg a héten kedden, meg a múlt héten öt napig, midőn egy távoli országban igyekeztem CSAK a szöszkékre fókuszálni, meg minden alkalommal, amikor együtt vagyunk, vagy hírt hallok róluk. Elalváskor és ébredéskor mindig "mozizok" - felidézek arcokat, mondásokat, ajándék perceket. Kimeríthetetlen kincsestárral rendelkezem - privát és köz drága emlékeinek garmadája jut eszembe a szó "gyermek" hallatán. Ha megírtam volna, de sosem fogom élet rajzolatomat, néhány ragyogó pillanat bizonyára belé kerülne, kevésbé fenségesekről szóltam már itt-ott...
Az egyik szépséges történet éppen a héten jutott eszembe.
Nevelési év vége felé járva besűrűsödtek a napok, dunai csavargások, ballagásra készülődés, kirándulás. Tervszerű volt nálam a láttatás, tapasztaltatás mindig.
Míg kicsik voltak - Duna, Kis-Duna, később már kompozással összekomponálva. Majd a martonvásári park, megyénk szépségeiből Gánt, vagy Pákozd, Agárdról hajóval a Szúnyogsziget. S legutoljára, minden közös szépre és jóra a koronát feltéve - Budapest Hármashatárhegy, ha sikerült a Szemlőhegyi barlang, és utána életédesítőül végül, de nem utolsó sorban fagyizás a Daubner cukrászda teraszán. Akkoriban még egy régi parasztház volt ott, egy kis tornáccal, ahol leülhetett a zsibongó gyereksereg. Gombócnyi élvezet közepette, szűnni nem akaró csacsogás... ami csak a buszra visszaszállva halkult el, midőn a boldog és fáradt csapat többsége álomba zuhant egy órácskára.
Az egyik FŐ kedves idézetem azokból az időkből való - a Hármashatárhegyen voltunk, alattunk a város. Hidak, folyók, hajók, kupolák előttünk, s mögöttünk erdők, dombok, körülöttünk a kakukkfű semmivel sem összehasonlító fűszeres illata. Kölkeink rohangásztak erre-arra. Mint őrszemek szemmel tartottuk a társaságot - kivéve azt a néhány percet, amikor Mari néni átvállalta a strázsa szerepét és Ágikával egy sziklára dőlve kifújtuk magunkat. Nos ezen a kiránduláson történt, hogy Angéla és Abigél, vagy úgy is írhatom, hogy Abigél és Angéla átkaroltak, öleltek és megköszönték, hogy ilyen csodás, gyönyörű helyre hoztam őket, a mennyországhoz hasonlatos helyre. Rég volt, szép volt, ma is elérzékenyülve gondolok rá...
Rájuk és a sok feledhetetlen történésre. Olykor frászt kapásilag is... éppen tegnap meséltem 3.L(3) - unokámnak azt az esetet. A gánti dombokra felmásztunk, s onnan el kezdtem legurulni, közben vettem észre, hogy mindenfelé öklömnyi vagy nagyobb kövek lapulnak a fűben. A guruló (lüke) óvó néni példáját természetesen követték a gyerekek - megrémültem, mi lesz, ha valamelyikük feje egy kőhöz csapódik?! Így végig kiabáltam nekik: Emeld fel a fejedet!!! Szerencsére nem történt baleset...
Ha már a múlt ládikáját feszegetem - utolsó, de nem kevésbé kalandos esetünk, amikor a Természettudományi Múzeum után belógtunk néhány percre a Füvészkertbe anyukástól, gyerekestől nagy nevetések közepette...
Valójában a mi saját kis gyermekségeinkről kellene írnom. A tegnapról, amikor túlpartra mentünk 3.L(3) és én kettesben, mindent megcsodálva, megbeszélve, és élvezve az együtt töltött időt - kompozást, csacsikat, erdei ösvényt s mindeneket. Vagy a délutánról, midőn sikerült az illetékest egy új mesével alvásra bírnom - bizonyos Pityu, rosszcsont jegesmedvegyerek kalandjával - előzetesen földgömbös bemutatóval - északi-sarkot illetően. Utána kiosonni a szobából, hogy átvegyem 4.L - cukker egy évest, s vele legyek, ha lehet pityergésmentesen töltve azt a két órát, amikor az ősök eltávoztak derék reparálás céljából.
Nos az én, bocs a MI tüneményes egy évesünk ismét ámulatba ejtett... Új szavak, új játékok... a legfontosabbak: "Pomp" - komp. Elment, kulcs, gyöngy... ezek az értelemnyitogató légyottok, szószedegetések a kedvenceim!
Így, végezetül bevallom - nekem nem ünnep a gyermeknap - melyet valaha török felebarátaink ókumáltak ki, s anno kis hazánban egy hetes volt, csak 1950-től zsugorodott egyetlen napra.
Mohó vagyok! Sok, ha lehetséges 365 gyermeknapot kívánok magunknak, legyen kiről szeretettel gondoskodni, ölelni, nevelni, tudásunkat, s szeretetünket áramoltatni, s ha lehetne ne zsúfoljuk a gyermekek adta örömöt egyetlen ünnepi "viszontnappá"!Anélkül, hogy vitriolt csepegtetnék az idilli ünnepies csendéletbe - ha lehetne úgy neveljük, szeressük a ránk bízottakat, hogy az ne merüljön ki vattacukros boldogságban.
Se olyan brutális események elhallgatásában, ami a gyermekeket éri...
József Attila sorai nem éppen ünnepiek - "Karóval jöttél, nem virággal..." - hinné bárki is, hogy ilyesmi, bár teljesen más értelemben - akciófilmbe illő módon előfordulhat akár a helyi iskolában is?! Bántalmazók törnek rá a gyermekekre, s a szörnyűséget mély elhallgatás követi...Talán méltóbb, ha Szabó Lőrinc fohásza zsong bennünk ezen a szép májusi reggelen...
Téged olvasva ünnepeltem meg a gyereknapot!
VálaszTörlés