Hinta

Hintába ültetett a hajnal

kibontott hajjal

messze felrepít

sötét

ébredés

kormos

és

fénytelen

meg se mozdul a lég

szorongatóan tompa

végtelen

aztán

törékeny

légies varázslat

kedves hang töri meg a csendet

fák

virágok

bokrok
mind megelevenednek

rózsaszín

és
kék

lükteti életünk édes bús ütemét

puhán

felderengő

part

látszik minden

mit a sötét eltakart

föl-fölrepít

határtalan magasba

érinteném

de

másképpen akarja

ellepi szürke pára

eltűnik minden

hiába lendülnék létmohón utána.

November

November

Levelek libbennek sárgán

morcosan

hitetőn

hogy

vége sohasem lesz

bíbor szirmok

ágaskodnak ablakom előtt

törékeny száruk megremeg

az

ősz

fújta

az

ősz

borzolta meg

csatatér

szívünk

minden forró zuga

még játszanánk 

perzselő

nyarat

vérünkben ott ragadt

a

vágy

szétszórni

létünk

tüzes aranyát

szürke reggel kísért

kopó bokrok alatt

foltokban

mély zöld fű ragyog

széttáncolják ma még

friss

kedvű

szellőangyalok.

Simomom!

Az ünnepelt és a nővérke feje búbja!

56

szabadság

Őszi üzenet

Ma reggel

és
minden koron

arcod élére gondolom

a

békét

szemed sarkába gondolom

szerelmünk régi fényét

bőrödbe

vágysejteket szőttem éjszaka

bármerre lépsz

bennem pulzál szíved tékozló ritmusa

ma reggel

őszi cseppekkel sirattuk
a

nyár

olvadt mézédes aranyát
felhők

és

én

egymás között

borongós kedvemre mégsem vontál ködöt

szóltál

s

válaszod

napcsíkot hasít szürkülő egekbe

nézd

halvány fényben ágaskodnak

bíbor

folyó menti

fák
őszidőm köntösébe öltöm üzeneted titkos sóhaját.

Meztelenül

Ledobtad hát vörös ruhádat

éjszaka

rázkódsz hidegben dideregve

 magányosan

nincs
tűzláz

forróság

szellő

pőre lettél
 esendő

karjaid magasba emeled

engedelmesen

átölel őszi fuvallat

bánat

törzsedet nem rejtik ágak

s

te

vársz

aléltan

bénán

feledve fullasztó szép nyarad

megadón tűröd

hogy

sárgás kerengő levélruháid

utolsó érintéssel

örökre
búcsúzzanak.

„Verecke híres útján jöttem én..."

Zsibó

Lélekfotók

Előhívom amikor akarom

képek

ahogyan léptek

amerre jártok

vízparton álltok

mikor a kavics éppen vízbe ér
csobban

fröccsenő hideg cseppek

hullanak szikrázva szét
s

mi
együtt

érezzük

pazarló permetét

majd az ágak

gallyak

kis ladikok

úszni tova nem akarnak

ti léptek beljebb

cipőtök orra nedves

lökitek

a

sodrás felé

s

mi

együtt

nézzük

hogy távolodnak

új partok felé

leguggoltok

üvegcserép csillan

markunkba szedjük

csiszolt szegélye már nem sebez

gyűlnek kincseitek.

Ébredéskor

lélekfotóim előveszem

csillámló csoda szemeteket látom

kincseim sokasodnak

nevetek bennem élő muzsika

áradó dallam

boldogság kaloda

ajándék

egymásba fonódó életszerelem

játék.

Unokáimnak Lilinek és Simonnak!

Tenger!