Csendtörő

Darabokra

hullik szét a csend

hajó dohog

felidézve

távolt

végtelent

mezítelen reggeli szürkeségbe

színeidet

ide

képzelem

karcsú

kéket

csöpp

feketét

narancsos

penge élességet

fényt

jól lássalak s ne tévedjek többé

tüzes vörös izzást

hidegen kél a nap

nem alhatunk sóvár dermedtségben

tétlenül

  örökké.

Sietség nélkül...

Pontos az ébredés

nesztelen világom
kormát
le
sem

törölhetem

csendpaplanos

feketeségben

szemembe vakító lámpa

tüzet gyújtok

nem figyelek

a
sötétség

moccanatlan

vásott világára

csupán

a

csend

meg

a
kályha

világló lánglelkes iparkodása

minden

perc

ajándék

nyakamba húzott takaró

kémlelek ébredő létjeleket
neszek

felfestett

fények

kontúrok

árnyak

titkos kincsmorzsák szétszóródva várnak

fényfüggönyt húznak szét láthatatlan szárnyak

tétlen tökélyben várat a ma

szívemig nyilall

megszentelt élő sugara.

Ha én nem vagyok neked...

Ha én nem vagyok neked

rongyos

papírlapokat

sodor
a

szél

betűk

mondatok

vágymézes szavak

pocsolyában széjjel hullanak

ha én nem vagyok neked

álomlovasaid

vak

vágtái

nem sodornak el

nem

hallgatsz

nem
szólsz

nem éledsz mikor teli torokból
sikoltani kell

ha én nem vagyok neked

jeges dermedés hártyát von szíved körül

míg

a

kéreg

lelkeden

vénséggé feketül

ha én nem vagyok neked

nincs párnába fúló búvópatak

nincs

orkán

nem

gyűlnek többé cseppek szemhéjad rése alatt

ha én nem vagyok neked

szád szélén megdermed az íz

poharad peremén kásássá válik a víz

ha én nem vagyok neked

árván

ér

a

reggel

ha

TE

nem

volnál

nekem

mivégre

játszanék

az

életemmel?!

Születésnapodon

 

Korai

ébredés

álomhasító sóhaj

takarom nehéz
mintha igazítaná lengén könnyű karcsú kéz

bársonyfeketén gyászoló világom

csillagsziporkás szemeket
idéz

tiéd

az

ébredés

tiéd

e

nap

emlék

emlékre

hullik

viharban

szélcsendben

hallgatnám távoli tiszta hangodat

egy
régi táj

egy
régi pad

karolnám fáradt vállad

soká

csodálnánk ahogy hegyinek közt
olvadó aranyba
bukik messzi le csendesen a Nap.

Drága Katikám!

Ma lennél hatvanhat éves.

Hiányod kimondhatatlan.

Advent - 2016

Hajnali kép

Kifeslett rongysötét alól

pironkodva

bújik elő a reggel

halk csengősereggel jelez a szél

csilingelő percek

rózsás hajnali fények

festik

szebbé

a

mélységben alvó vidéket

kapaszkodó levelek

búcsúra készen remegnek

komótos

egykedvűséggel
uszály

szel sziporkázó hullámokat

csillanó fényei

élni csábítják mind ki eltévedt

gyengülő árnyak

teret adnak a táncnak

új

színek

hangok

érintések

várnak.

Ősz

 (A fotó nem a jelen állapotot tükrözi...)

Karcsú
kergetőző fények

felsejlő

selymes ragyogás

cseresznyefánk sebhelyes kérgéhez érek

elhalkuló

életdobbanás

sárga és vörös

csatakos

levél halom

suttogó szél

fodroz vizet

elbukik a kopott partfalon

bámész szemmel nézem a túlparti fákat

játszadozó fények

széjjel futó árnyak

pár csepp pereg arcomra

hagyom
visszatérnek köd foszlató bágyadt sugarak

csitt

várj még kicsit

lásd

horizontod arannyal burkolja

széles ecsettel

búcsúzóban

a

nap.

vers

Búcsúztam százszor
jól tudom

csendesült szívvel

zizzenő
szél borzolta kócos avaron

búcsúztam

kavargó hóesésben

szerelmet kiáltva

szabadon

éreztem bőrömön

nyári zápor könnyes ízeit

búcsúztam

nyirkos tavaszon

talpunkra nyálkás sár ragadt

korai rohanásba szédült folyónál

szagoltam

 bőrödre tapadó életes illat

utolsó cseppjeit

őrzöm csókod tarkón

homlokon

sejtjeimbe dermedt követelőző örök hatalom

búcsúzom

szétkúszó esti sötétben

fényjeles néma éjszakán

 korai ébredéskor

nem talál rád többé már a szám

felriasztó szürke hajnalon

késő elhagyni azt aki sosem volt és megtalálni azt aki van

magányos

felfeslő takaróban bújva keresem elveszett létem
kutatom
lázban égő régi önmagam.

Gyöngy és göröngy... Irodalmi pályázat

Ősz

Szép nyarunk lassan már oda

kertünkbe tér az ősz

felsejlik szeptember nehézkes lábnyoma

zizzen

kavarog

az

első sápadt levél

magányos

mohos fák alatt

könnyel fizet már a hajnal régi virágos kedvekért

maréknyi mámor

homokóra
semmibe hulló szerelem

egy

perc

lenne bár

gyönyörrel hímzett tűzforró szirteken

sóvárgó érzés

lenne
akár egyetlen pillanat

vállad ha megremegne

míg hajszálaid szertehullanak

éhesen keresel fel minden unt odút

cseppnyi méz körmöd hegyére talán ha jut

aztán

csak

bámulsz

hová lett
felfestett nyarad
hová a gyöngy

kábultan lépkedsz

lábad előtt messzire guruló szürkére szikkadt
útszéli göröngy.

Érd - "Gyöngy és göröngy" IRKA Irodalmi pályázat  vers kategóriájában első helyezést értem el e versemmel.

Gyöngyöt az embernek... 

Nézzétek a mezők liliomait...

"Nézzétek a mező liliomait..."
(Máté evangéliuma)


Alapige a hálaadás kapcsán.
Hálaadó Istentisztelet volt tegnap - miért vagyok, miért vagyunk hálásak, tudunk-e egyáltalán hálát adni?

Természetesen azonnal és legfőbb helyen unokáim és gyermekeim arca villan fel bennem.
Kimondhatatlanul hálás vagyok értük.
Minden napon, amikor szürkések a fények, és mindenkor, mikor ébredek arcuk fényesíti a reggelt.

Néztem útban hazafelé a fákat, őszi aranyeső hullik, kavarog, és a part is felragyog egy percre az ömlő esőben.
Mennyi kézenfekvő ok a hálára.

Aztán este véletlenül egy film kerül szemem elé.

A vívó -egy észt férfiről szól a sztálini időkből...
Kopott, nyomorult világ, üldöztetés, alázat és gyalázat.

Gyomrom összeszorul, ugyanaz a fájdalmas remegés, amit gyerekként az ávh-s házkutatáskor éreztem, ugyanaz, mint amit a fekete autók láttán.

És bevillan, hogy november 7. előestéje van...

Filmek peregnek bennem...
Saját filmünk, és másoké, kiknek szeretteit elhurcolták, gulágos, ötvenhatos... és nem is emberöltőnyi idő előtti életfilmjei.

Nehezen alszom el.
Utolsó gondolatom a háláé, hogy nem kell a félelmes időket megélnünk többé!

Hála a szellemi és testi szabadságért, a békéért, a mindennapi kenyérért, minek ízét nem keseríti meg a rettegés, a félelem!