Elvágyódás

Ringat még a nyár

friss illata száll

hajnali szélben

csábító cseppeket

hullat végre az ég

harmatos levél

mosdatott füvek

tépett szirmok

súgnak-búgnak

küldenek titkos üzeneteket

hogy

véget ér a nyár

játék volt nem fáj

mi nem hiszünk nekik

végtelenbe nyújtózó percek kapaszkodnak itt

minden jót ami volt

szívünkbe préselünk

vöröslő jelek a folyó felett

kérdőjel villan fel a Dunán

pillanat szalad

halvány hajnal álmodó színei

marasztalnak nyarat

hazudjunk hát mi is hogy velünk marad

zsongó

zsibongó szavak

mindegyre hullanak

kései mosoly nyugalmat rabol

hiába keres és kutat

nem lesznek új utak

 

vállamra rebben az emlék

s

szívemre szakad egy kósza mozdulat

aztán

az

élet a  bódult álmokért

mindent visszakér

késhegyének pengés hidege

közönyösen bőrünkhöz ér.

(feladvány - elvágyódás)

Várakozás

Várakozás

Azt mondtad esni fog

hőséggel megpecsételt nyárban

sárgára aszalódott kerti levelekben

fákban

ki-kikandikáló gyökerek között

szikkadt földön

sóvárgó

izzó

lázadásban

mohón vágyódó szomjúság van

felhők gyülekeznek

az

egyikük sötét

mély messzeségben bukkan fel

kopott kémények mögött

sokat ígérőn fúj a szél

fecske lavíroz szélhullám közepén

igyekszik még kicsit

és

a

folyóra jut

éhesen kapkodja kertünk szúnyogjait

én

csak várom az esőt

bőrömre hulló édes enyhítőt

talpamat már égeti a por

hiába várok

hiába remélem

kérem

áztassanak a cseppek

folyjon vállamon patakokban az égi áldás

lobbanó tüzek hamvadjanak el

fáradt égből érkező bőséges permet

olthatná végre szomjamat

de

nem kímél a nap

újra lángol

hevít

esőcsepp nem érkezik

futó zápor sem mossa el

létünk felhevült karcos porszemeit.

Ne engedj még el... (Így vagy úgy....)

A

rózsák

égig érnek

meggondolatlan kedvvel

buknak a kerítésen át

vöröslő fény festi meg az éppen ébredő

Dunát

megfog és nem ereszt utunkra a vágy

itt

kering

itt

dúdol régen feledett dallamot

életre keltő színes szívmozdulatok

ne engedj még el

hadd hallgassam a hangokat

éjszakában kószáló

betűk és szavak kóborló mondatok

gyengéden ringassatok

kusza álmok kanyargó útjai után

sugaras reggelre ébreszt fel a nyár

hajnali harmat cseppjei

nekem ragyognak

nevetnek

szakadt papucsban amikor kilépek

ámulok

bőrömre feszülnek a fények

fülembe nótát suttog egy lusta kis szúnyog

éhesen

 vércseppel áldozom
észre sem veszem

fénypászmás reggelen

enyém a perc

nyújtózkodva kérlelem

még

ne engedj el

maradj meg soká nekem 

 csodálatos világ

lassan közelgő hajó dohog

félbeszakít egy vétkesen burjánzó könnyű gondolatot. 

 

 

B VERZIÓ - 2021. augusztus 5. 

Ne engedj még el...

A

rózsák égig érnek

meggondolatlan kedvvel

buknak a kerítésen át

vöröslő fény festi meg az ébredő Dunát

megfog és nem ereszt utunkra a vágy

itt kering

itt dúdol

régen feledett édeskés dallamok

életre keltő színes szívmozdulatok

ne engedj még el

hadd hallgassam a hangokat

éjszakában kószáló betűk és kóborló szavak

gyengéden ringassatok

kusza álmok kanyargó útjai után

sugaras reggelre ébreszt fel a nyár

hajnali harmat cseppjei

nekem ragyognak

szakadt papucsban amikor kilépek

ámulok

bőrömre feszülnek a fények

fülembe suttog éhesen egy lusta kis szúnyog

 vércseppel áldozom
észre sem veszem

fénypászmás reggelen enyém a perc

nyújtózkodva kérlelem

még ne engedj el

maradj meg soká nekem 

 csodálatos világ

hordj ma is óvó tenyereden

lassan közelgő hajó dohog

félbeszakít egy vétkesen burjánzó

könnyű gondolatot.

Naplemente előtt...

Arcodhoz képzelek egy estét

hajszálak őszes üzenetét felednénk

ülnénk csendben egy hosszú délután után

hajadban kószáló ujjaim nyomán

sejtenénk az élet nem múlhat el bután

naplemente

pohárnyi ital

barátkoznánk szívünk

eltagadott parányi léttitkaival

egy

alkony

a

parton

az

első

át nem gondolt mozdulat

hajszálnyi idő

jaj a szív milyen  bolond

hányszor de hányszor becsap

lágyan ölelne át a csend

pattanó apró buborék

párás poharaink peremén

tétovázna

még

ujjunk lenyomata

mindent de mindent időtlenít

a

bőrünkre tapadó forróságban

hosszú

szótlan

kortyokkal

próbálnánk szomjunkat

végleg

eloltani.

Áradó fényben

Gyors nyílvesszőként suhan a fény

megpihen a túlparti fákon

felhők peremén

majd utat talál

hogy

szemembe éles hegyével

mélyen belevágjon

elvakít és kényszerít

hallgassam a folyó öblös hangjait

susog

csalogat

remeg

gyorsuló sóhaját vajon ki érti meg

áradás

mélybe hajló füzek gyökerét nyalogatja mohón a víz

elérte sötét bokrok legalsó ágait

de nem elég

még feljebb kapaszkodik

eltűnik a gát

eltűnnek a fehér kőrakások

a

hordalék egyre nő

parti torlaszt épít 

rombol

kedve szerint

egyre vadabb iramban játszik

szél kerekedik

megperdül egy gyenge ladik

vágyhullám éri el szívem titkos bugyrait

jöhet ár mely eltemet földnyelveket

szigeteket

szépen felépített homokváraknak

nyoma sem marad

hatalmába kerít
messzi vágyott partokat 

víz csobban
szelíd ezüstbe fordul át a fény
 érzem
parányi vagyok

szótlanul hallgatom mit üzennek
a

túlparti fák

s

folyó mederből kicsapni készülő habok.

/Feladvány - vágyhullám.../

Lomoljunk....

Valójában többet érdemel(ne), mint néhány szó, mondat....

Két bőröndöt néztem át. Néhány hónapja kikerültek az eresz alá, de csak halogattam. Aztán egy lomolós csoportban olvastam valami szanálósat és úgy gondoltam nem lehetnek erősebbek nálam a bőröndök.

Azok voltak.

Az egyikben apám zakói, néhány kabát, szép szövet nadrágok... és egy nagyon szép fehér "népi" ing. Gallérja csupa sötét folt, a mellette lévő sötét ingtől. Órákon át áztattam, szereztem hypot, amit egyébként nem használok - és kijött belőle. Moshatókat mostam, zakók szellőztek - és továbbítom őket majd rászorulóknak.

Az ing vakítóan fehér, kiderült a zuram inge, amit úgy kilenc évvel ezelőtt valahogy bekevertem apám ruhái közé. Talán a legközelebbi kiállításon éppen azt fogja viselni majd a zuram.

Másik bőrönd.... szívszorítós - levelek, képeslapok, régi nevek, üzenetek.... Fülöp Jolán írta kolozsvári képeslapon, hogy köszöni a segítséget - vajon ki lehetett Ő? Hiába kotorászom kopó memóriámban.... sok-sok név, esemény már elveszett. Szinte minden átázott, összeragadt. Talán jobb is így, mert nem lett volna szívem megválni tőlük. Emlékek, régi élethelyzetek, barátok, rokonok, minden az enyészeté. Tűzre vetettem, hogy illetéktelen kezekbe ne kerüljön, néhány ép levél maradt meg, mert ők már sohasem írnak nekem, nekünk. Nagyon nehéz volt.

Aztán a hetek óta kerülgetett jött ruhákat ismét átnéztem, és kocsideréknyi cuccot szállítottunk tegnap reggel egy ismerőshöz. Ahonnan valaki már örömmel el is vitte.

Vár még rám 110 nm pince, egy garázs és egy tágas nyári konyha.

Kép nincs....

Szívszorító érzések, szempára, meg hasonlók bőven vannak.

Hűség....2011

A túlsó partot alig látom
pára fedi a vizet
ködös szürke ez a reggel
azt hiszem elfelejtelek
nem látok át a cselszövésen
álmom már nem ejt rabul
elrejtettelek szívemben
most csak állok szótlanul

kifosztottam magam
szél fújta el minden kincsemet
tört pillanat s szerelmedből
bennem
semmi sem maradt

hűség
láncok
félelem

örökös rabok leszünk
hittük átfonja egymást minden út

napok
hetek
évek
teltek

egymás nélkül élünk
és
álmodunk

sóhaj
lehelet
szürke elvetélt nappalok
nem áltatom magam
köd sivatagban nélküled
elveszett 
fáradt vándor vagyok.

Lusta reggelen... a paradicsomban.

Lusta ez a reggel

finom ágymeleggel kényeztetve

türelemre int

ne rohanj

figyeld meg jól az élet aprócska jeleit
 így tanít

eső utáni csendben

kényelmesen nyújtózkodnak a fák

ablakomba hajló

japán szellőrózsa légkönnyű virág

szél borzolta leander fehér szirmai szanaszét

köztük kanyarognak éhes csigák

paradicsom

pirulva kínáltatja magát

édes a csend

pocsolyában megvillan a szikra

felhők közt kandikál a nap

sugara a cseppeket hamarosan felissza

az

idő megtorpan

együtt lustálkodunk kicsit

sokat sejtető a sóhaj
 fák alatt hajolgatsz

válladon végig pereg csepp

végig csordogál a víz

tested meg-megremeg

gyönyörű reggelek csodája ámít

ez egy másik világ itt

selymes percek érintenek

játszadozik a képzelet

hajó

sirály

rigó

megtörik hamarosan a csendet

illan a pillanat

a

megállított föld forog tovább

torkodban dobogó szívvel

szippantod reggelünk áradó
átható  illatát.

/Feladvány - lusta./

ÁLMODOTT MESÉK...

Hatalmas az ég

elkezdődött az augusztusi parádé

millió csillag villan

elmerülök távoli gyönyörű titkaikban

míg az égieket csodálom

visszaránt ostobán a földi világvég
kérlelem

hívogatom de nem jön közelebb az álom

messzi még dohog egy nagy hajó

reflektorok fényei végig siklanak

bokrokon

fákon

valahol zizzen egy levél

madár motoszkál az ágon

megindító neszek

nehéz elhagyni e poros létperceket

kapaszkodnak erősen

sisteregnek a napi gondok

aludnék végre

mindent felejtő bolondok útjára lépni volna jó

kell hozzá valami

ringató

valami

édes

mi lenne jobb

arcodat újra ellopom

az

utolsó ébren tartó képhez

tolvaj a perc

egymásba fonódik való és álom

mosolyodat mutatja

a

belső vetítő

óriási vászon

ringat és becéz

szinte megáll az ész

ölelésed a régi

tévedéseinket semmi sem idézi

'csak'

a

szépre

...

de

arra

nagyon

érint

simít és megtart karod s én ernyedten

minden fájdalmam elengedem

agyunk tudja mese az egész

sejtjeinkből végre eltűnik a félsz

megadom magam a ringató vágynak

s

míg

nézem a kifeszített vetítővásznat

átsegít gyengéden az álom

ezer

millió

ostoba földi akadályon.

(Érintés.... K. F. I. köszönöm)

Augusztus

Remeg az ég

parazsas a nap

elvakít

hallgatom a nyár legszebb

komolyba forduló

pirongató szavait

tűz üt ki szívünk határai körül

szám sarkában cseppnyi üröm

keserű íz ajkamon megül

vágtató

napok

hetek

tegnap lehullottak az első megsárgult falevelek

büntetlenül tomboló forró pillanatok

sietősre fogják dolgukat a percek is

téblábolok

mi ez a hajszolt tempó

mi ez az egyre gyorsuló szédületes vágta

lángot kavaró szél búcsúzást sejtető

ideges támadása

felperzselt földre tapadó

hosszú alkonyok

bénító borzongás

kérdőjelek szorongatnak

hová

merre indulhatok

léphetnék

előre vagy hátra

szívzár kattan

nem mozdulok

aknamező a múlt

holnapunk ajtaján lakat

kulcsát

senki sem találja.

/ Feladvány - aknamező.../