Megint.
Mondtam én, hogy ne menjünk "nagy" helyre bevásárolni, minden megkapható a mi nem olcsó, de helyi boltunkban. Autózni, kocsit tologatni, újabb bacit, vírust, izét fölszedni tíz napos betegség után.
De hapci úrral hiába...
Jó, megadtam magam, egye fene, menjünk, de ha tele pakolja a kosarat, akkor nem én állom a cechet!
Már a megyei jogú város (hm) kedvelt és szép kínálatú hentesüzlete előtt gellert kapott az egyetlen tervem, az hogy ott veszem meg az ünnepi ebédre tervezett levesbe valót. Népek hosszú sora várta, hogy bejuthasson a boltba.
A fenébe, gurulás tovább - várakozásilag sem vagyok jó.
Nagy BOLT - még nincs tömve, elcsípünk egy jó parkolóhelyet. Hurrá, megy itt minden, mint a karikacsapás. Van már kocsi is, juhé!
Első pillantásom a finom gyökérkenyérre esett, ebből veszünk egyet! Már mozdulok is a polc felé, midőn szemembe böknek a számok! 1090 forint!!! Visszahőköltem! A minap még 375 -ért kapható kenyér kb egy év alatt megháromszorozta magát árilag. Ejha! Felvillant bennem a kenyereskosár, mely bár most üresen tátong, mert feldolgoztam a benne lapulókat, de többnyire fél vagy negyed kenyerek dekkolnak benne végítéletre várva. Míg friss a kenyér addig finom - szól nálunk az ítélet, mely meg is határozza a maradékok sorsát - enyészetileg.
Ilyen drága kenyeret én nem veszek! - csattant a hangom és a feszkót enyhítendő máris kerestem egy méltányosabb árfekvésű "egyedet". A válasz azonnal megérkezett - Nekem ez nem kell! - s hapci úr messzebbre tolta a szekerét. Meg is lepődtem a reakción, hiszen ez idáig a favorit a fehér, puha kenyérke volt.
A szikra kipattant, nem részletezem, finoman szólva is nagy tűz lett belőle.
Végül kenyér nélkül távoztunk az üzletből, s ami a kordében volt, azt mind megvehettük volna autózás nélkül is. Visszafelé ismét a hentes felé pillantottam, a sor hossza nem rövidült egy centit sem.
(Ma, ahogy felébredtem sajna fizikai jelei is voltak a tegnapi vízfelkapásnak.)
Hát mondom is magamnak, hogy bejnye! Meg azt is - türelem!
Meg azt is, hogy DE bizony!
Miért a berzenkedés??! Mert nálunk a kenyér szent volt! Nem kihajigálni való! Míg gyerek voltam nem lehetett tíz - húszféle kenyérből válogatni, egyféle 3.60-as kenyér, ha volt, akkor szerencsésen jártunk. (Nosztalgia ügyileg sokan ábrándoznak azokról az időkről. Én cseppet sem hiányolom.)
Nekem a kenyér ma is kincs, s gyakorta eszembe jutnak szüleim. Ahogyan a kenyeret megkeresztelték, s ahogyan anyám a több napos, szikkadt kenyérre is azt mondta, hogy azt szereti. Meg arra is a még régebbi időkből, amikor parányi kislányként nővéremmel és bátyámmal ovális szakajtóban vittük a sütni való kenyeret a pékhez. Micsoda mennyei illat volt. Ma hiába keresgélek memóriámban, hogy melyik utcában volt a pékség, a régi nyíregyházi emlékekre vastagon rátelepedtek az évtizedek.
Nagyon kedvelem a jó kenyeret, a menyemtől és fiamtól kapott vasárnapi kenyérke utolsó morzsáját tegnap reggel fogyasztottam el.
Se kenyér, se béke - ez lett a móka vége.
Kenyértelen napunkból szerencsére nem lett éhenhalás- két db - szintén méregdrága kornspitz (magos barna kifliszerűség) került a friss, kacsazsírban sült hagymás csirkemáj mellé.. melyet hazatérve, a feszkót enyhítendő, gyorsan megsütöttem.
A kiflim harmada megmaradt, azt elrágcsálom majd ma reggelire a teához, a tegnap este sült finom linzer szívecskék egyik sérült, narancs lekvárral ízesített életédesítőjével együtt, hátha megjavulok.😋
És igyekszem a türelem morzsáimat összeszedegetni és pótvizsgázni.
Tudom, tudom nem lesz könnyű.
