Minden levél, virág, minden halni készülő fűszál szívta magába a nap sugarát.
József Attila versét, Adyt hallhattam délelőtt a városi megemlékezésen.
A szempillám alá szorult könnycsepp átmosta a szívemet.
Ez a nap az övék!
Apámé, anyámé, a börtönbe zártaké, jeltelen sírokba temetetteké.
Nagy fejű krizantémot viszek majd néhány nap múlva a temetőbe, a legszebb virágot anyám elé teszem, ha szülővárosunkban meglátogatom mind a sírokat.
Végül megállok majd apám barátainak emlékhelye előtt, és lepereg előttem újra és újra a múlt, amiről megannyiszor hallottam szüleimtől.
Személyes emléktöredékeim kiegészülnek, hisz ma már nem titok, hogy szinte semmiért ontottak emberi életeket a megtorlók.
https://
Akkor is szabadság...
Végig kísér a mondat.
Sem hatalom, sem anyagi javak, sem pillanatnyi dicsőség nem érnek fel vele.
Hálás vagyok az olykor keservesen nehéz úti pakkomért, amit rám rakott a sors. Így visszatekintve már minden összeáll, amit gyerekként nem értettem még, de ösztönös lázadás volt bennem a hitványsággal szemben.
Hazugság, hitetés, hízelgés - hová vezettek?!
Hiába tömjénezte magát a diktatúra, hiába hódoltak a nagy testvérnek hívei - hiába taposták el a forradalmat, hiába az igazságot, jogot, tisztaságot követelő bátrakat.
Az önkény megbosszulta magát.
Ma, amikor emlékezem, arra gondolok, hű és méltó utódok akkor vagyunk, ha semmilyen talmi eszme bűvkörébe bele nem bódulunk.
Nem emlék, nem nosztalgia.
Húsunkba vágó való.
Koldusoknak vetett morzsák helyett a szabadság minden nap miénk lehet, még itt a tékozló szépségében elcsúfított Duna partján is.
"Majd ha ünnep,
Majd ha ünnep lesz végre,
Írjátok az égre:
Édes-keserű, ha forr a dal.
Hogyha félve mondják,
Akkor is szabadság!
Hogyha vérem ontják,
Akkor is szabadság!"
/Ghymes/
