Engedj el...

 

Engedj el súgják

suttogják a fáknak

libbenő - lebbenő

tarka kis csodák

vörösek

bordók

 barnák

 és

sárga levélkék integetnek

vége hát az őszi tarka utolsó szerelemnek

nincs idő hosszú búcsúzásra

meghajolnak engedelmesen az ágak

könnye is alig van a dermedt deres világnak

éjjeli felcsukló sóhajok

keresik a napot

nem siet és nem is késik

harmatos fűszálak gyöngyeikkel megigézik

emelkedik de elfedi a pára

fodros - furfangos

gőzoszlopok

takarót vonnak a láthatatlan Dunára

és

 hajók fúródnak a tejszín némaságba

alig világít az útjelző lámpa

elhalnak távolodó hangok

a

szél lankadatlan

szalad

teszi a dolgot

seperni kell

itt járt a fagy

és

a

levelek egyre hullanak

arany eső lepi a dombokat

 

búcsúzni kell

nincs könyörület

virágok közé hulló könnyű bánat

új színt ad a terheitől roskadó

novemberi reggelen bágyadtan nyújtózó

jégszilánkos 

megszeppent világnak.

HAJNAL VADLUDAKKAL

Négy -  alhatnék még

sötétben is különös a kép - átfestették

káprázatos

úgy tűnik minden ezüstös

talán hó hullhatott.

 

Vagy csupán

távoli lámpa világít

ferdén és sután

átfestve a kertet

tegnapi színkavalkád után

kinézhetek

gondolom

túl az első édes

korai kortyokon

nem venném zokon

ha

hó

hintázna fekete ágakon

méz is cseppent

tejszínt is kevertem

barna örvény forog egyre sebesebben

távoli novemberek

képe libben

milyen is volt az első hó emlékeimben

kopár

szikkadt domboldalak

pompás paplant kaptak

gyenge ereje sem volt már akkoriban a napnak

és

balgán

boldogan

nagy szemeket meresztve

kérdezgettük anyánkat

hogy ki ereszt e?

Hol van

hol lehet a szánkó

hiszen

itt

itt

itt

pilinckázik

az

első

HÓ!

Haj de jó volt

kiszaladni

szűz hóban

hatalmas lábnyomokat hagyni

szempillám hegyére csillámot rakatni

most kilépjek e

hajnali csendbe belekiáltsak e?

 

Fehérre

tisztára varázsolt világra vágyva

elég egy kattintás

és

a

kerti lámpa fénye máris vakít

elém tárja tegnapom ismerős színeit

hó

hát

sehol

vadlúd csapatok hangja

a

szürke súlyos felhők alól

idevág

belém hasít

értem - tudom

a

türelem nem nekem való erény

szállnak

fegyelmezetten billegnek a szárnyak

talán azt gágogják várjak

talán azt hogy nincs is messze már

mikor lehull az a várva várt

első hó

s

kéményből karikázó füstgyerek furcsa jeleket ereget

szárad majd kesztyű és sapka

pontosan úgy terítjük szét ahogyan anyánk akarta

 

vadlúd csapat hangja szétfoszlik

hiába néznék fel a magasba

 

konyhában keringő

fahéj és sült alma illat

idézi gyermeki vágyainkat!

 

Őszi színező

 

Zörögnek

csörögnek

fölöttem köröznek

zizegve hullanak

intenek a múltnak

jövünk!

Ág libben

gally rebben

szívcsendben meglesem

feketén

éhesen

rigó lép

csendesen

micsoda pillanat

megint az ősz arat

takarót igazít

rézvörös kincsei

szanaszét

 párapamacsos

ég

szél támad

vad

mohó

didergő kerti tó

szép fénye megtörik

levél a kis ladik

himbálódzó virág

sárga

narancs

lilás

átfestett szép világ

füst csík is kanyarog

szürkére kopott napok

új

színtől gazdagok!

Őszi tango

 

 TANGO

Megnyílik az ég

homály függönyt cafatokra tép

rakoncátlan csillogás  hívogat az áradó Dunán

távolról érkező fuvallat kényszerít

hatalmas ágakat

vetkőzzenek

megint

árnyak közé befurakodó fények

átfestik az őszi borús képet

felszáradó kövér cseppeket nem keresek

pocsolyák közt lépek

árok szélén kései lila virág remeg

rubint piros bogyók

billegnek lágyan

gyönyörrel teli időutazásban

itt

még a nyár utolsó tarka foszlányai

amott

őszi kavalkád ragyogó lombjai

bágyadt rozsdás  levelek

az

első merész fuvallatra engedelmesek

ölelik egymást úgy zuhannak

sápadt táncuk megtetszik a napnak

mosolyog rájuk kegyesen

reménytelen tócsába hulló árvult leveleknek

ne fájjon annyira a válás

mély

utolsó

sóhaj

betellünk a jóval

kanyargós erdei utakon ránk borul

vércseppes fátyol

pirosló búcsútüzekben a folyó is lángol

fázom

szorosabbra húzom könnyű kabátom

meglep az est

utat keres a vágy

még soká érezzem

lábam alatt zizzenő avar fanyar illatát

 

üres a parti asztal

senkit sem marasztal

levélfoltos abrosz

 nem gyöngyözik

rozétól párásan karcsú pohár

ablakon át

halk muzsika szűrődik

dallama átölel majd libben 

tovább

 

homályból

homályba

lép

a

szunnyadni készülő világ

valahol távol esti tűz lángol

szikrája szétszaggatja

a

sötét leplét vonszoló

kertek alján osonó

füstszagú magányt.

Micsoda útjaink...

 Alábbi kis "szösszenetemet" először nem terveztem blogon is publikálni, csupán egy megjegyzésnek szántam november hetedikét illetőleg, de ismerve a facebook szabad és demokratikus működését úgy döntöttem idepasszítom, hátha valamely, az "igazság" mellett elkötelezett olvasó letiltatja.

Fel vörösök, proletárok!

Vagy valami hasonló...

 

De jó, hogy ma már viccesre vesszük!

Pedig anno foglalkozást is kellett tartani nov. 7 alkalmából az óvodában, hogy méltóképpen megünnepeljük a nagy októberit, hadd tudják meg a kisdedek idejekorán, hogy mitől döglik a légy.

(A cári család brutális meggyilkolásáról, s egyéb, sok-sok millió ember életét követelő borzalmakkor akkoriban még nem szólt a fáma a legvidámabb barakkban...)

Sarlókalapácsos lobogót fújt a szél, s elvtársi körökben igen-igen fontos volt, - az alkoholizálásba torkolló ünnepi gyűlések mellett -, hogy a pedagógusok elől járjanak és derekasan, vállvetve küzdjenek a vörös ideológia terjesztésének "fronttyán", vagy ahogy a haza akkori bölcse, vezére Kádár etás mondotta volt szépen fonetikusan: "frontján"!

Sajna szüleim idejekorán érzékelték, hogy kamu az egész, engem sem sokat kellett győzködniük, hiszen kamasz koromban magam is olvashattam a könyvet, ha a való élet nem lett volna éppen elég:

Szolzsenyicin - Iván Gyenyiszovics egy napja első magyar kiadását, melyet egy hebehurgya ötlettől vezérelve kiadtak, hogy nem sokára be is tiltsák. Így tehát a szamizdat irodalom világa is korán megnyílt előttem.

Mit tagadjam az ötvenhatos "intermezzó" korai felvilágosodásomat illetően sokat nyomott a latba.

De ne kalandozzunk el e jeles naptól oly messzire...

Szóval óvoda!

Három, négy, öt, hat éves gyerekek világa.

Én csak kötöttem az ebet, hogy nem való nekik, meg ilyenek, de süket fülekre talált érvelésem. Beláttam, hogy szakmai kifogásokkal e fölött a téboly fölött nem győzhetek. Így hát kibúvók keresés, értelmetlen szóváltás helyett építettünk egy nagy hajót fakockákból a szőnyegen.

Bekukkantó vezető néni meg is kérdezte látva a szőnyegen kockát rakosgató gyerekeket - hát ti nem ünnepeltek?!

- Dehogynem, éppen az Auróra cirkáló készül!

Szegényke boldogan jelenthette a falusi párttitkárasszonynak, hogy nem volt szabotázs.

Az, hogyha valamelyik gyermek a késő nyolcvanas évek agymosása során mégis csak érintkezhetett az ideológiával - kérem nem az én vétkem!

Mondhatnám fél lábon is kibírtam, amíg fordult a kocka... 

 

Bár nem volt egyszerű megúszni, időnként ugrott a jutalom, meg a fizetésemelésnél is vékonykán fogott a cerka. Az április negyedikei koszorúzás megtagadása is vont némi redőt szegény főnököm homlokára.

Bár az a húzásunk sem volt nyerő, amikor kolléganőmmel cukrászdába mentünk a nagygyűlés helyett.

 Ma már "jeles" proletár harcos pedagógusok tagadják, hogy valaha is közük volt a nagy októberihez, talán bele is gabalyodtak az eszmék útvesztőibe ide-oda rohangálva a damaszkuszi úton.

Én nem fáradozok ilyesmin, marad a régi, a tiszta, az egyszerű, amit nem kell megtagadni.

Micsoda idők!

ÜZENET

 

Gyöngysor hintázik bokrokon

száraz vén diófa ágon

cseppek

csurrannak

törékeny szirmokon végig ereszkednek

átsejlik selymükön a fény

illanó

csalóka

novemberi tünemény

igazítana összegyűrt levelet

mit a szél szanaszét kergetett

 

napban lábadozó bánat

húz

vonszol

kerülgetem a pocsolyákat

fűszállándzsák hegyén

vitézkedik a harmat

csepp pattan

súlytól szabadulva

árad a remény

hátha melegít is a nap

hisz ott ágaskodik a túlparti fák hegyén

 

vészjósló károgással üzennek a varjak

várjak kicsit

mert eltűnik hamar ez a pompa

mi most

itt

elandalít

hamarosan hideg szelek

lopják

tépik majd a maradék kerti színeket

megfakult virágok fejet hajtanak

múló vágyaktól fűszeres pillanat

sejtem

ezt

az

őszt

soha nem felejtem

 

új

csodákra éhesen

lobban a tűz

szikra pattan

nézem ahogy

felfal egy tépett papírlapot

firkált szavak

belőlük semmi sem marad

de

a

meleg szétárad

kanál koccan

méz csurran

édesen

 

felnézek még

szemed színével keveredik az ég

annyira kék

 

intek a tovatűnő nyárnak

tudd

mindennap visszacsalogatnálak

párás

findzsából

kortyolom mohón tűzforró teámat

 

égeti a számat. 

 

HOMÁLY

 

HOMÁLY

Az éjszaka csendben körbejár

minden kis résen bekandikál

álomba ringatna türelmesen

nem ezt a könnyű

libbenő álmot dédelgetem

más

hang suttog ma itt nekem

más emlékek rohamoznak

ködfoltos éjben

kopasztott fák némán hajladoznak

levelüket elsírták régen

szemem sem nyitom

keserű

fanyar

illatuk orromba fészkel

nehéznek érzem

 

aztán

megreped a csend

heves eső robban s odafent

 a

 tetőablakon

felhangzik éji szózatom

 

sűrű csepp mint golyó kopog

megremegnek az ablakok

megfájdul a szívem is

emlék penge belém hasít

mi volt azon az éjszakán

mit érzett apám és anyám

elveszejtett életek sora

gyilkosok

hóhérok

titkos névsora

 

és

 

feldobban bennem a bánat

átvirrasztott éjszakákat

ávh-t

házkutatást

könnyszagú csókot

zokogásba fúló búcsút

 rémült suttogást

 hazugságot és árulást

nem felejtek

nem is lehet

 

kitörölhetetlen emlékezet

 

gyertya lángja meg-megremeg

törékenyen itt imbolyog

 felidéz kísértő szellemet

három éves kislány vagyok

tank dübörög

eső csorog

dohos múltunk itt toporog

hosszú utca

sárga macskakő

csúszik rajta a kicsiny cipő

ez az út vajon hová vezet

 

megbélyegző évtizedek

 

vércsepp súlyú eső pereg

mossa

mossa

egykedvűen a párától

ködtől

homályos ablaküveget.

/1956 november 4./

Búcsú és érkezés

 

Mennyei kékkel fogad az alkony am​ikor belép​e​k​ ​a kapun

​t​ávolban ​​sötét ​​felhők között ​b​ujkál​ a hold

p​iros gömbje halvánnyá szelídül

végéhez ért ma is az út

az

éjszaka szárnya lassan libben

szélesen elterül

 ég és föld óvatosan egymáshoz selymesül

kitárva egy másik

égi kaput

parttalanná válik a kép

sárga pikkelyek szanaszét

vén hársfa levelét kerülgetem épp

felfénylenek utoljára 

sejtetve milyen törékeny a lét

borzongatóan szép ez a perc

vállamra repül az ősz

engedem

az

idő most nem harcol ellenem

 

tarka színekkel kápráztat de tüze szelídül

mesevilág

égig nyújtóznak rézvörösen a  fák

kopott napi trükkök helyét

elfoglalják hosszúra nyúló szikrázó éjszakák

itt-ott zizzen még az ág

madárka moccan

fészkén igazít keveset

elköszönnek utolsó fuvallattal

októberi bronz lombokat tépkedő szelek

 

nem mozdulok

fogva tart az illat

nyers

fáradt de mégsem hideg

bokám körül bolond táncot járnak

fáradhatatlan búcsúzó falevelek

hajók úsznak a vaksötétbe

lassú a hegymenet

távolodnak a vízen tükröződő

torlódó éles színek

 

ma este

kertem varázsos álomba merül

kifigyelem a nyársirató csendben

míg minden szépen helyére kerül

 ellobban az utolsó rózsa

engedelmes szirmát maga köré szórja

lassul az alkonyatba belezümmögő kicsike bogár

eltévedt pille lámpa csábító fényébe száll

a

hold aranyzsinórt von a folyóra az óra szinte megáll

 

búcsú és érkezés

 

belém karol átölel a magány

eszembe jutnak koptatott szavak

 morzsolódó sok ezer pillanat

egymás után peregnek az évek

elsuhan az ősz is úgy ahogy legszebb percünkben

elszökött a nyár

léthullám kavarog bennem

elindulok egyre csendesebben

gyertyafény lobban

emlékeim vággyal terített roskadó asztalán.

 

 

 

NEONOS HAJNAL...

Ma nem javítok csúcsokat

de ma sem ébreszthet fel a vekker

háromnegyed négykor szakítottam először a meghitt ágymeleggel

bosszantó néha ez a korai ébredés

fordulj a másik oldaladra - súgta a hang

de

én

meg sem hallgatva

szófogadatlanul bámultam a sötét ablakra

aztán mégis csak legyőztek a vágyak

fogytak a kortyok és elfogyott a méz

keksz morzsa takarómon pilinckéz

egy

pillanat

szemembe ötlött az első karcolat

feketébe burkolt túlpartunkba

csíkot húzott vékonyra sodrott hosszú ecsettel a lomha pirkadat

árnyak között lassanként szaporodtak a fények

neon narancsok

pazarló sötét és azúros kékek

csíkozták be minden távoli szegletét az égnek

lélek és szív szinte megállt

szótlanul figyeltem a szétolvadó csodát

tükröt tartott az ébredésnek az áradó folyó

s

lent a part alatt

vízbe csobbant az égi festék

megvillantak aranyos csillámló lemezkék

és

egyre csak

szaporodtak a színek

felébresztették az egész partfalat

szépség és remény

törte meg az áthatolhatatlannak hit sötét ádáz szellemét

 

ébredni csoda

mostoha éjszakák terhét elhagyom

és

nézem ahogy túl az ablakon

párafelhőt lebírva

mindent átszínez

emelkedőben győzedelmes felkelő Napom!

Elveszett mind a selyem...

 

Elveszett mind a selyem

mindent átsző a felszálló tejszerű pára

nézi az ismerős színeket

rozsdás – barnás – vörhenyes levelek

tapadnak a tárulkozó őszbe szédülő tájra

kormos ikszeket firkálnak a fák a megszeppent világra

nagy bokor krizantém próbálja pótolni a napot - színe világító sárga

egy kis narancs és lila itt-ott

emlékeztet még a nyári színes élet orgiára

 

vetkőznek ismét - lerántják a leplet

hamarosan meztelenek lesznek a kertek

meleg felkavaró szelek minden levelet felsepernek

s

nem súgják fülembe csendesen

Isten veled törékeny nyári szerelmem

 

ma még világoskék cirmokkal ékes az ég

de holnap nehézsúlyú felhők versenyeznek

 

elveszett mind a selyem

lágy érzékeny forró ölelések odavesztek

napról napra több eső mossa a sápadó mezőket

erdő szélén a vándor didergő tócsákba léphet

és

itt belül is sokasodnak a szürke foltok

oda a nyár utolsó édeskés bora

emléke visszajáró hűséges kísértet

hiába csalogat kacéran a most

tudja - érzi

nem lesz igazán édes a friss must

hiába kortyolja hosszan

múlt ízét többé nem idézi

 

csak az az utolsó szó ne hullott volna

az a könnyben kotorászó sóhaj

szekrény széléhez támaszkodott sehová se nézve

dobta elé

vége

koppant a szó  - földre hullottak a hangok

és

a

gangon lassan lefelé nem kérdezett vissza a másik

bőrén szerelem cseppek csordultak csendesen

korlátba kapaszkodott némán hogy gyengülő lépteit el ne vétse

szívzár kattant – szigorú mosollyal

könny nélkül jutott el a távoli metró állomásig.