"Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép..."

                           "Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép..." /R. M./

100 év.

Száz tavasz, nyár, ősz és tél.

Száz, ezer, millió könnycsepp.

Milliárd szó, sirató, okoló, buzdító.

Sorsok millióinak változása. Történetek. Mi fáj neki, nekem, neked?!

Hány millió ima?!

Reménység milliárd?!

Tévelygés, rossz utak - amit senki sem számlál.

Ünnep.

Pro és kontra.

Trianon kolonc, oktalan sebtépés, ostoba érzelgés, vagy akár süket duma.

Megkonduló harangok.

Zúgó szélben hajladozó fenyvesek.

Fenn a Hargitán.

Duzzadó kalász a déli tájakon.

Friss patak, s az első málnaszemek Kárpát-karéj napsütötte csücskeiben.

Mit jelent a szó?

Mit az ünnep?

Hallottam sok okosat, és megannyi okoskodást.

Konyhaasztal mellett, ünnepélyen, templomban. Úton és útfélen.

Mindet fel sem idézhetem.

Az új feltámadás reményének szele messze elkerül.

Emlékeimmel vagyok egyes egyedül.

Az első...

Hazafelé utaztunk Marosfalváról, lehettem talán 4 vagy öt éves, véget ért az évi egyszeri találkozás, a nyár legédesebb hetei elrohantak. Nagymamám a párkányi vasútállomásig kísérhetett bennünket, aztán már nem volt már sehol... Nem értettem mi történt, hová tűnt, mi ez az egész?!

Zokogva kerestem, kiáltottam... Mamám, Mamám... 

Kifutottak a vámosok, határőrök, vasutasok az épületből, kérdezgették mi történt.

Nagyanyám elbújt az épület mögé és csak egy villanásra láthattam, amikor elindult a vonat, ahogy kendője csücskével szemét törölgeti.

Az én nagymamámnak máig cukros-karamellás kalács illata van. Míg élek így emlékszem rá.

És emlékszem a határ közelébe érve a gyomorremegésre, amikor dugdosni kellett minden apró ajándékot, hogy el ne vegyék.

És emlékszem hányszor cseleztem ki a vámosokat, amikor kolozsvári barátainkhoz utaztunk. És emlékszem, hogy az autónkat el kellett dugnunk, hogy ne lássák a magyar vendégeket.

Emlékszem az 1989 utolsó napjaiban összegyűlt gyógyszerre, tápszerre, s minden egyébre, - amely alig fért el az autónkban, s januárban Kolozsvárra vittük, ahol még alig nyugodott le a helyzet. A vércseppek  még látszódtak a főtéri köveken.

Ella néni és Bandi bácsi gondoskodó szeretetére, rokonabbak voltak a rokonnál.

És emlékszem Marika nénire, Erzsike nénire... és másokra is - Kárpátalján.
És emlékszem a vereckei alkonyatra, a Latorca sziklás medrére, és emlékszem Horkay Erzsi finom főztjére.

És emlékszem drága Margit kenyérsütésére Torján. Mosolyára, történeteire, ahogy megnyitotta előttünk a családi legendáriumot.

És az öreg papára ott az udvaron, ahogy hosszú verssel idézte a haza iránti szeretetet.

És emlékszem egy asszonyra, aki a mezőn útbaigazítást adott, és boldog volt, hogy magyar szót hall.

És emlékszem...

Az én családom maga "választotta" útját, nem nagyhatalmak tették arrébb életünket, de jól tudom milyen gyökértelenül állni egy idegen faluban, ahol nem tudni merre vezet az út.

Tudom milyen az érzés, amikor hazatérek szülővárosomba és virágot tehetek a sírokra.

Szanaszét vagyunk.

Ahogy szanaszét szóródott a mi kis hazánk népe, mégis egymásra talál magyar szóban a világ bármely szegletében.

Kit érdekel olyankor a politika, nagyhatalmak okoskodása, a történelmet boncolgatók súlyos kijelentései?!

Mi emlékszünk ízekre, színekre, szavakra, ölelésekre.

A bácsira, aki a kárpátaljai időtlenségben még mindig tudta mi a különbség a moszkvai és az otthoni idő között.

A kirándulásokra, ahol megtanultuk az ismeretlen vadvirágok nevét.

Barátunkra, akivel hegyre másztunk, és völgybe ereszkedtünk, akivel a jeges patak vizében mosakodtunk, és málnát reggeliztünk.

Képek villannak fel, utak erdőbe, mezőre, pillangók, szitakötők,gyíkok, gombák, beszippantott illatok.

Hegycsúcsok, ahonnan a végtelenbe láttunk és tudtuk a hazát nem vonalzóval húzott határok jelentik.

Nem revans vágy, és nem is kivagyiság, ha nem feledjük Segesvárt, Munkácsot, Szabadkát, Herkulesfürdőt, Torját, Lévát, Aradot...

Nem feledjük a nemzetet és a hazát!

Torda - sóbánya

Békás környékén

Aldunán

Kornis kastély maradványa

Szabadka

Koltó

Nagybánya - Szilágyi Erzsébet szülői háza

Verecke

Szabadka

Emlékmorzsáim közül.