Életfogytiglanig tartó kaland...

 

Mi gyerekek nem sokat sejtettünk a nagyvilági történésekből. Nem jutott el hozzánk több, mint a tankok csúszkáló, csikorgó hangja, azokon a bizonyos sárga macskaköveken. Az arcokra kiülő rémület okozta sokk, hogy bejöttek az oroszok, s azután a döbbenet soká nem is csillapodott. Nagyapám az októberi napokban halt meg, mikor még nem gyanítva, hogy fogadalmát nem fogja tudni teljesíteni. „Csak akkor vágatom le a szakállamat, ha...” Úgy lett életének vége, hogy a szabadság csak vágyálom maradt. Furcsa, de temetésre nem emlékszem, s gyászra sem. Nagyanyám akkor már évtizedek óta gyászban élt, elsőszülött Jóska fiát tüdőgyulladás vitte el, egy könnyű kiskabátban tett dermesztően hideg téli séta következtében. Bizonyára erős, mély fájdalom járta át anyám szívét békés lelkű, csendes édesapja elvesztésekor. Nagyapám, aki a fellelt papírok szerint rendőrtörzsőrmester volt a háború előtt, sok humoros történettel szolgálta vígságunkat, itt-ott felszedett életmorzsákról, amiket, mint posztos rendőr valóban az aszfaltról, vagy éppen azokról a sárga utcakövekről szedett fel, anyám tőle örökölte azt az éles jó szemet, ahogy meglátta és karikírozta az emberi furcsaságokat.

Látogatóink voltak... Mi nem filmekből ismertük a kalandokat, izgalmas fordulatokban, eseményekben dús napjaink voltak, egy kis házkutatás, éjszakai látogatás, nyomozósdi, meg ilyenek... Apánk letartóztatása.

Sejtelmünk sem volt arról, hogy miként viseli apánk a börtönt, s nem tudtuk mi lesz vele és barátaival... nagybátyám, a drága Tyepus, kémkedett utána. Ne értsük ám szó szerint, hisz csupán felderítő munkát végzett. Akkoriban az erős, izmos parasztfiúból férfivá cseperedett Kósa István a sörösöknél dolgozott. Stráfkocsival szállították a sört, hatalmas testű muraközi lovak húzták a terhet végig a városon, patájuk koppanása zengett a Debreceni utca sárga kövein. Mi sem volt egyszerűbb, mint egy söröskocsisnak megkörnyékezni a börtönőröket. Így tudtuk meg, hogy apám hogy, és hol van.

Tárgyalások húzták vonták szegény anyám idegeit. Hírek jöttek mentek, félelme toronymagasra hágott. Halált osztó kaszák suhintottak szerte kis hazánkban a bíróságokon.

Anyám és apám az után éleslátás gyakorlását én is egészen korán elkezdhettem. (Már írtam erről valahol...) Anyám egy napon feladta rám a bordó kiskabátomat, rémlik, hogy bordó svájci sapkát is illesztett a fejemre, s elvitt magával az egyik bírósági tárgyalásra. Én voltam hármunk közül a legkisebb gyerek, aranyos kis pofival léptem be az oroszlán, de inkább mondhatnám az oroszlány barlangjába... (Mint az internet világában böngészve, jó ötven évvel később megtudtam – Szabolcs-Szatmár-Bereg megye pereit a határon túlról, kijevi oroszok irányították…) Apám és barátai a vádlottak padján... Apám arca sápadt, sovány, s én, mint csalétek, mint szívlágyító kislány kiválóan működtem. Mert az őrök, valahogy képesek voltak félrenézni, s anyám elővéve gyors mozdulattal odaléphetett apámhoz, s a két szelet kenyeret ügyesen apám kezébe csúsztathatta. A kenyerek közé saját főzésű csokoládé került, amihez az alapanyagot, a tejport és a kakaót, valami külföldről érkező szeretetcsomag tartalmából szerezte. Rejtélyes világ volt az.

Ma bemegyek a boltba és a polcról azt a dobozt veszem le, amelynek az árát meg tudom fizetni. Akkoriban élő kereskedelmi láncot építettek ki az asszonyok, hogy étel és ital, ha szerényen is, de jusson az asztalra. Apám megkapta az energiát rejtő kenyérkét, én meg erről mit sem sejtve gyermeki szemmel „fényképeztem” a jelenlévőket. Élénken élt bennem sokáig bizonyos Piroska bácsi ábrázata, akinek feltűnően piros orcája volt. Valójában a neve Farkas elvtárs volt, s Piroskának csak én kereszteltem magamnak a színe miatt. Nem járva messze a valóságtól, hisz vörös volt ő kívül és belül. Vajon a szín mikor hervadt le róla?! Ezt a kérdést persze négy évesként nem firtattam, kedvesen szólt hozzám, s mosolygott, már ahogy a vérgőzös farkasok képesek voltak vicsorgás nélküli mosolyra.

Eztán snitt... Vártunk, vártunk, és vártunk. Tyepusunk a muraközi lovakat olykor feltűnés nélkül a börtön felé kanyarította, hisz nincs abban semmi rossz, ha arrafelé is kedvelik a nagy csatos üvegben szállított sört. A hatalom urai, bocsánat elvtársai azonban nem a sörtől részegedtek meg...  Diadalittas terveket szövögettek, s egyre kevésbé volt kétséges az aratás... Halál – suttogták az őrök. Halál – zokogta anyám éjszaka a párnák között. Keserves álmatlan, idők következtek, Anyám gondoskodott rólunk, tárgyalásra járt, nagynéném Icuka jött vigyázni, vagy vitt bennünket a Kéz utcába nagymamámhoz. A napok folytak, a remény úgy szivárgott el, mint a szikkadt földben a gyors eső.

Példa statuálás, ez volt a módszerük! Nyíregyháza megúszta a tömeg közé lövetést, a lincseléseket. Talán, ha egy, vagy két közvetlen áldozatot követeltek a forradalom napjai. Gazdálkodó emberek lakták a környéket, tanyasi, falusi emberek vitték a városi piacra az ételnek valót. A kisparaszt családból származó apám, aki a bokortanyák világát jól ismerte tudta, ahogyan barátai is, hogy mindennek mielőbb normális mederben kell mennie..., hogy ne legyen áruhiány, éhínség, s földeken, műhelyekben élet, munka legyen.

Élet!

Maradt, akinek maradt... 

Nyíregyháza késésben volt 1956-ot illetően is, október 26-án az összegyűlt tömeg lerántotta talpazatáról a hatalmas lovasszobrot, Malinovszkij marsallét. (Anyám útja éppen arra vezetett, s megjegyezte: Muszáj ezt a szobrot ledönteni? – nem volt sikeres a megszólalása... – később, a végkifejlet ismeretében sokszor emlegette, milyen haraggal fordultak felé  szavaiért.) Szóval Malinovszkis pompás lovacskáját marsallostól lerántották, de vér nem folyt az utcákon. A megyében 52 szabolcsi forradalmi áldozat közül 15 személy halt meg, többségük azonban a fővárosban vesztette életét, vagy tűnt el… szerte az országban, hiszen orosz fegyverek golyószórói is osztották a halált.

Hősök és mártírok – az áldozatokról szól. Nagyon sok adatot utóbb, az internetről ismertem meg. Lupkovics György mellett más kutatók is igyekeztek feltárni a múlt történéseit. Nehéz olvasmányok ezek. Mai napig sem tudok könnypára nélkül olvasni és írni róla. Mert eszembe jut az a kislány, aki ölében tartja apja ruháit, amik a börtönből kimosásra hazakerültek, öleli és megszagolja – és apa szaga van! Nem szégyellem leírni, hogy most vén fejjel, ahogy a dobozokat nyitogattam, s ruhák is akadtak kezembe, megszagoltam a tizenkét éve elhunyt apám ingét... hátha még apa illata van... És minden egyes ingről levágtam a gombokat, legalább azok maradjanak meg... (Szeretem felidézni alakját, öltöny, vasalt ing, kalap, s mindig fényesre suvickolt cipő...)

Már megint elkalandoztam. Elindul egy könnycsepp, végig az arcomon. Hány, de hány könnycsepp áradt akkoriban... Bánatfolyók az arcokon. Tanúkihallgatások után hazatérő anyám otthon sorolta a valótlan állításokat. Még csak sejteni is alig lehetett, hogy mivel szorították rá a hamis tanúzókat valótlanságok állítására, hiszen semmi égbekiáltó nem történt a városban azokban az októberi napokban. Most, hogy a reggeli tiszta fényben elolvasom a „debreceni Katonai Bíróság” kilenc pontban összeállított vádiratát – ha nem lenne profán csak azt írnám ide: KÖZRÖHEJ!!! (A most  elmormolt káromkodást csak én hallottam...)

Apám, mint „VIII. r. terhelt” tetteivel kiérdemelte, hogy 5-15 évig terjedhető börtönbüntetés legyen a jutalom. A vádbeszéd 1957. december 3-án hangzott el, az ügyész neve és az aláírás nem szerepel a jól-rosszul gépelt papírlapon. Hogy miként lett belőle egy év felfüggesztett szabadságvesztés azt már sohasem tudhatom meg. Talán már akkor is a beszervezés hálóit szövögették az elvtársak. Mondhatnánk az ítéletről, hogy dínomdánom, mi az az egy év, féllábon is kibírható... DE! Csápjait a gépezet egész élethosszig nyújtotta meg, s bárhová indultunk, bármerre fordult a kocka... ott volt a szó, a bélyeg, a stigma: ÖTVENHATOSOK!

Apám társai közül Szilágyi László és Tomasovszky András életükkel fizettek – kivégzésük Nyíregyházán 1958. május 6-án történt, nem voltak még 34 évesek sem. A gyilkos kádári megtorlás áldozatairól sok évnyi kutatás után dr Fazekas Árpád tett közzé pontos adatokat. (http://www.1956mszvsz.hu/szabolcs-szatmar-bereg-megye-56-os-hosei)

Mi pedig, az életben maradottak szó szerint megnyertünk egy életfogytiglanig tartó „kéj”utazást. A nagy túlélő kaland átszőtte mindennapjainkat!