Háromhatvan....

 

Háromhatvan....

Három forintot és hatvan fillért nyomott kezembe anyám, ha nem volt ideje, hogy süssön, s vettem egy kg kenyeret....

Negyven fillér volt a kifli, 50 a kis gombóc fagylalt, 90 fillér pedig a buszjegy.

Harmadik, negyedik és ötödik osztályos koromban három kilométerre laktunk az iskolától. Reggel ponyvás teherautó vitte a dolgozókat a távoli állami gazdaságba, ahol apám munkahelye volt, s bennünket gyerekeket is beszállítottak Mezőkeresztesre az iskolába. Hazafelé volt buszjárat, s ha rossz idő volt anyánk reggel tíz és húsz filléresekből "kimérte" a buszjegy árát. Az apró ott csörgött a zsebemben, de nem gyakran költöttem közlekedésre, hiszen minden fillérnek helye volt, s tudtam, hogy ha gyalogolok az összespórolt vagyonkámból futja majd valamire, ami egyébként nem adatott meg. Gombóc fagylaltra, vagy egy kis szelet csokoládéra...

Az iskola, ahová jártunk olajos padlójú volt, kinti wc, hideg víz, szenes kályha volt benne. Mérhetetlenül szerény felszerelés várta a nebulókat. Akkori tanítóimról, osztálytársaimról kevéske kép maradt meg bennem.

De a hazajutás szépségei feledhetetlenek.

Esőben és sárban, hóban és jeges utakon sem hiányzott a kaland. Legszebb az az ösvény volt, mely egy ligetes, patakos területen vezetett át, sok fa között ballagtunk az olajtelepen élő osztálytársaimmal. (Pontos nevét nem tudom ennek a lakótelepnek, kihullott az idő rostáján.)

A téli időben félig megfagyva értem haza, bakancsom és kesztyűm átázott, arcomat pirosra csípte a hideg. Mégis a zúzmarás, deres, jeges és hatalmas hóba burkolódzott táj jut eszembe, ha arra az időre visszagondolok.

Meg a rengeteg fázás!

Örökölt lábbeli, örökölt lóden kabát, minden örökölt volt, nagyobb testvéreim kinőtt holmija mellé kétszer jutott új kabát, egyiket harmadikban vették, tyúkláb mintás volt, a színét nehezen tudnám leírni, mert se nem sárga, se nem okker, se nem.... talán valamiféle púderes szürkés volt. A második SAJÁT kabát, nos végzős gimnazista voltam midőn ellátogattunk a Corvin áruházba anyámmal, s egy bordó kabátra esett a választás. Szerettem azt a napot, finom virslit árultak a büfében.

De visszatérve a háromhatvanas időkhöz, talán a liter tejért is annyit kértek, bár mi azt nem a boltban vettünk, hanem a gazdaságban, onnan "lötyögtette" haza apám munka után a fehér zománcos kannában.

Nagy telek voltak, cudar hidegek, de anyánk otthon meleg étellel várt, s miután kiengedett a gémberület kezemből, s megettem az ebédet - köményleves, krumplileves, paradicsomleves, - ez utóbbit ki nem állhattam - vagy a kedvencem a "batyuleves", s a menetrend szerinti második fogás is elfogyott a tányérról, kicsit melegedtem a sezlonon.

Utána, ha már megszáradt az átázott cipő és kabát a sparheltnél, másnapi tűzrevaló behordása, gyújtós, kukoricacsutka, stb következett. Majd lecke...

Munkánk mindig volt, valami apró feladat, de játékra is futotta a szomszéd gyerekekkel, majd este könyvvel a kezünkben tértünk nyugovóra. A ma természetes komfort helyett lavórban mosdás, mi "urak" lévén akkoriban már benti toalettel is rendelkeztünk. Ezt az úrságot azért nem kell túl komolyan venni, hiszen nem származásilag tartoztunk az osztályharc vesztesei közé, éppenséggel a másik, nem túlságosan favorizált osztályba valók voltak felmenőink. (Az osztályharc elmebeteg ideológiája a mai fülek számára már ismeretlenül hangzik - szerencsére.) Apám, aki állami gazdasági könyvelő volt mindig kifogástalan öltözéket viselt, makulátlan cipője, vasalt, tiszta ruhája különleges megjelenést biztosított számára. Én a csizmanadrág, csizma kombinációt kedveltem, valahol talán még megvan a csizmahúzója is. Nagyon is rajongott a fizikai munkáért, s úgy tartotta természetesnek, hogy mi is a kövessük őt és anyámat az efféle szenvedélyben. Volt 1-2 disznó az ólban, veteményes kert, anyám mindig tartott baromfit - kacsák, tyúkok, pulykák, gyöngyik népesítették be a lekerített udvarrészt, attól függően, hogy mennyi hely volt számukra. Így aztán kukorica morzsolásból, darálásból, zöld szedésből is kivettük a részünket. Aki pedig valódi falusi volt, annak gyerekként még több dolga volt a ház körül.

A boltba járás és vásárlás szűk körű beszerzésre korlátozódott, a polcokon szerény árukészlet várta a vevőket, s annak, aki faluhelyen csupán a kereskedőkre hagyatkozott, bizony felkophatott az álla. Az lakhatott jól, aki saját maga is "beszállt" a termelésbe.

Különleges emlékeim egyike a vajköpülés, de az már néhány évvel később Nyékládházán történt....

A munka nemesít..., nos ezzel én nem mindig értettem egyet. De a slágert, mely jóval később született a nyolc óra munkáról, nyolc óra pihenésről, s az ugyanennyi szórakozásról.... sehogyan sem sikerült az életben megvalósítanunk.

Ha visszagondolok egy milliméternyi nosztalgia sincs bennem. Csak a gyermekkori friss ízek hiányoznak, de a szegénység nem. S mint említettem mi éppenséggel "gazdagnak" számítottunk, szüleink szorgalma, józan beosztása példás volt, (az örökös spórolásról nem is beszélve), s a jelszó - könyv és kenyér - nem feledhetőek!

Hogy mennyi gyötrelem, fájdalom, és megaláztatás járt a háromhatvanas kenyér mellé, azt teljes mélységében meg már sohasem tudhatom meg.

Hogy miért ez a reggeli visszaemlékezés?

Mert hálátlan vagyok: Tegnap a konyhafestést és visszapakolást némi szanálási hangulat kísérte, s én hűtlen gyermek a kiiktatandó tárgyak közé tettem azt a fehér zománcos kannán, amiben apám hordta a tejet.

Szégyellem is, de most visszakerül a polcra, ha nem is az első sorba, de találok neki helyet.

Megtartom, emlékeztet a háromhatvanas időkre, de nem hullatok a küzdelmes évekért forró könnyeket.